Tudás

Minél többet tudunk, annál többet nem tudunk. Vagy valami ilyesmit mondott egy ember. Egy hónappal ezelőtt kezdtem a Cserépből deportált emberekről információkat keresni. Nem gondoltam akkoriban semmit, de most már kiderült, hogy iszonyú keveset tudok erről az időszakról. Rengeteg kérdés van. Most kell kicsit megállnom és valamiféle kutatásmenedzsmentes projektszemléletet kitalálni, mert annyira sok az információ, hogy képtelenség átlátni. Nekem persze, kinek másnak.

Jöjjön akkor most egy könnyű lista. Kérdések.

  • Vannak-e túlélők?
  • Hogyan került Schwartz Ernő Mathausenbe?
  • Az Oszlai tájházba hogyan kerültek deportáltak?
  • Mi lett a cserépi két család házának a sorsa?
  • Lehet, hogy mégsem Mezőkövesdre, hanem Mezőcsátra vitték a cserépieket?
  • Miért költöztek el Cserépről és hová olyan nagy számban a 20. század elején az izraelita vallásúak?
  • Hogyan lehet az, hogy a mezőkövesdi hitközség eltűnt, a Mezőcsáton pedig most újították fel a zsinagógát?

Hét téma és még sorolhatnám. Hé emberek? A matyó, mint olyan hogyan terjedt el, és ez kiknek volt nagyban vagy részben köszönhető? Izgalmas kérdések vannak még bőven, amiket már fel sem merek tenni.

Egy csomó levéltárral, könyvtárral leveleztem, iszonyú jófejek a közszolgák. Mindenhová el kellene mennem, hogy kéziratokban kutakodjak. Idő, idő, idő. Kicsit lassítanom kell és valamiféle rendszert kell kialakítanom.

Ja és ugye a személyes infók. Ott vannak a cserépi interjúk. Mindenki máshogy emlékszik. Melyik lehet a legigazabb?

Találtam két Cserépfaluban született, de 1944-ben már nem ott élő áldozatot a Yad Vashem internetén. Klein Ármin Károly lánya túlélte a holokausztot, az apja emléklapján ott egy budapesti lakcím is. Elmegyek oda is.

Klein Ármin Károly 1899-ben született Cserépfaluban és 1945-ben Sopronbánfalván hunyt el.

A településen (Sopronbánfalva TP) 1944 őszétől a németek Bécs védelmében zsidó állásépítő munkatábort működtettek. A kényszermunka 1945. március végéig tartott, 532 — zömmel fővárosi — zsidó, köztük több ismert személyiség életét követelte. Innen

Az angol nyelvű Huseby dolgozatban le van írva egy történet Kleinék boltjáról. Az ezerkilencszázas évek elején bement oda egy csapat részeg fiatal és összevissza törték a cserépi szatócsbolt berendezését. Ezután Kleinkék elköltöztek Cserépből.

Klein Ármin Károlyról egy fénykép a Yad Vashemből:

Május 25-én emlékséta, aztán majd minden folytatódik ugyanúgy ahogy eddig.

Mert nem élhetek tudatlanságban.

Teória

Írtam már Groszmann Miklósról és Groszmann György Oszkárról. 1944-ben 22 éves volt az utóbbi. Ők nincsenek rajta az áldozatok listáján. Szombaton mégegyszer megnézem az anyakönyveket hátha találok valami új infót róluk. Találtam viszont a világ igazai között egy borsod megyei embermentőt.

Horváth Kálmán százados a miskolci VII. honvéd hadtest (Nógrád, Borsod, Gömör, Heves megyék) munkaszolgálatos előadója volt. A német megszállást követően végigjárta a területéhez tartozó városok és járási székhelyek gettóit, és a Belügyminisztérium szigorú utasítása ellenére kortól függetlenül 14 évestől 70 évesig mindenkit besorozott. A több ezer besorozott zsidó munkaszolgálatost a jólsvai és a – Hatvan mellett lévő – gombospusztai munkaszolgálatos elosztó helyre vitté, így elkerülték az auschwitzi haláltábort.

Ez akár azt is jelentheti, hogy Groszmann Miklóst, Gyurit és Schwarcz Ernőt, azaz a férfiakat kivették a többiek közül a gettóban. Groszmannék megmenekülhettek, – mivel nincsenek az áldozatok listáján – Schwartz Ernő pedig nem jutott el az asszonyokkal, gyerekekkel Auschwitzba. Itt Schwartz Ernőnét (Klein Irén) (†37), Imre Ottót (†11), Györgyöt, Évikét (†7) és Groszmann Miklósnét (Spernáth Kornélia), Lilit (†18) és Lipót Pált (†6) 1944 júniusában, amint megérkeztek megölték. Schwarcz Ernő (†38) 1945 márciusában hunyt el Mathausenben.

Nem tudom a kutatók állítanak-e fel teóriákat, és azután indulnak tovább egy teórianyomon. Most én igen.

A mezőkövesdi holokauszt-emlékmű

Mezőkövesden a mártíroknak emlékművet emeltek a háború után. A hátoldalán nagy táblán lehetett olvasni az áldozatok neveit. Már nincs Mezőkövesden az emlékmű.

Van egy fekete emléktábla valahol, azt még keresem.

Ilyen volt:

Ilyen most az emlékmű:

A jelenlegi Bárdos Lajos Tagiskola udvarán volt a zsinagóga és az emlékmű a zsinagóga előtt helyezkedett el.

1956-ban a táblát leverték az emlékmű másik oldaláról, majd a miskolci temetőbe szállították az épen maradt emlékművet. Viszont Jeruzsálemben a mezőkövesdi és környékbéli hitközségek áldozatainak tutira van emléktáblája. dr. Simor Jehúda könyvében találtam. Nincs rajta Cserépfalu! Ezt majd személyesen is megnézem hamarosan.

Részlet a könyvből: (kétujjas pötyögés)

Volt azonban egy kis csoport, akik úgy gondolták, hogy mégis megpróbálják az újrakezdést Mezőkövesden. Új házasságok jöttek létre, bekapcsolódtak a társadalmi és a politikiai életbe, azonban ennek a látszólagos konszolidációnak véget vetett 1956. A fasizmus, ha csak néhány napra, de újra fellángolt, a neofasiszták baltával támadtak a zsidókra, csodával határos, hogy emberéletben nem esett kár. Ez megadta a kegyelemdöfést a mezőkövesdi maradék zsidóságnak. Legtöbben elhagyták a községet.

DEGOB

Megtaláltam az első beszámolót a mezőkövesdi gettóról. H.H., a pék lánya 21 éves volt 1944-ben. Degob.hu.

1944. március 19.-e előtt is már a lakosság, de főleg a fiatalság nagyon rossz szemmel nézte a zsidóságot. 300 zsidó család lakott itt, főként iparosok. Az én édesapám pék volt. Őt már 1941-ben minden ok nélkül internálták 9 hónapra. Március 19.-e után az eddig is ellenszenves hangulat még sokkal rosszabb lett. Betörték a zsidó templom ablakait, megverték a férfiakat, ha kimentek az utcára. Május 10.-én kellett a gettóba költözni. Mi fiatalok kijártunk hadimunkára. Munkajegyet kaptunk, de sem élelmet, sem fizetést. A gettóba sem lehetett semmiféle élelmet bevinni. A gettót állandóan csendőrök őrizték, akik rendszeresen fosztogatták a lakókat. Mikor reggelenként munkára vittek ki bennünket, a keresztény fiatalság gúnyos megjegyzésekkel illetett és csúfolt minket. Ezt nem merném állítani ugyanakkor az idősebbekről. A régi világ emberei nem értették a propagandát, nem is törődtek vele és ha talán nem is szerették szívükben a zsidókat, amint így meggyalázva látták hajtani őket, mint a barmokat, eszükbe jutott, hogy ezek is csak emberek. Embervoltunk miatt sajnáltak egy kissé. A dohánybeváltóba jártunk be dolgozni. A feletteseink, az igazgatók rendesek, jók és emberségesek voltak, de a munkások rosszak és kerültek. 3 hétig voltunk itt. A hangulat általában bizakodónak mondható, az eltöltött 3 hét alapján azt gondoltuk, hogy valóban csak munkáról van szó. Ezzel szemben 3 hét után bevittek a kis gettóba, innen Új-Győrbe, ahol vagoníroztak.A vagonírozást csendőrök és németek karöltve végezték. Előbb mindenkin jól végigvertek, majd 78-at tömtek egy vagonba.

Tovább

A mezőcsáti gettóból is a miskolci téglagyár területére, majd Auschwitzba mentek a vonatok. Mint a kövesdiből. A Degob.hu oldalon találtam ezt az R.R monogramhoz tartozó beszámolót (kösz Noémi).

Nyolc nap után bevagoníroztak és Miskolcra a téglagyári gettóba vittek be, de itt is mindössze három napot töltöttünk. A gazdagabbakat nagy verések közepette vallatták a csendőrök. Állandóan csak azt hallottuk, hogy kivisznek Magyarországról, de hogy hová, azt nem tudtuk. 06. hó 11-én bevagoníroztak, 80-t egy vagonba, sem vizet, sem pedig WC vödröt nem kaptunk. A vonatot tábori csendőrség kísérte, Kassán azután átvették a szerelvényt a németek. Az SS-ek az egész úton folyton motoztak, és ami értékesebb holmit még találtak, azt mind elvették. Nem tudok róla, hogy valaki próbálkozott volna szökéssel, haláleset nem fordult elő a mi kocsinkban.06. hó 14-én délután csomagjainkat megérkeztünk Auschwitzba, csíkos ruhás lengyel häftlingek fogadtak, ránk szóltak, hogy csomagunkat hagyjuk a vonatban leszállva, pedig ötös sorba külön-külön felállították a nőket és férfiakat, majd elindultunk a fürdőbe, ahol lenyírták hajunkat és minden holminkat elszedték, helyébe pedig rongyruhákat kaptunk, fehérnemű nélkül. A B/3 lágerbe kerültem, 1200-an egy blokkba.

Egy másik túlélő, a Borsod megyei takarék vezetőjének a gyermeke írja:

Május közepe táján elvittek a diósgyőri téglagyárba, vonaton, ami belefért a hátizsákba, el lehetett vinni. Minden apró holmit elszedtek, ami csak értékesnek látszott. A téglagyári barakk, ahol el oltunk helyezve, oldalt nyitott volt, a földön feküdtünk. Bent kibírhatatlan volt a levegő, már nem is fértem el, inkább a mezőn aludtam. Közhonyha is volt itt. Itt sem dolgoztunk. Itt már SS-ek voltak, ezek is vertek, annyira vertek, hogy több ember ennek következtében meg is halt / nevekre sajnos nem tudok visszaemlékezni/. Még itt sem árulták el utunk célját, csak mi reméltük, hogy az ország belsejébe visznek el munkára. Beosztották az egyes transzportokat, mi a negyedik transzporttal mentünk. Vagononként 75-en mentünk, induláskor kaptunk vizet. Kassáig csendőrök kísértek, ott a németek vettek át. Itt már láttuk,. Hogy Lengyelország felé vezet az utunk. Június 8-án megérkezve a délutáni órákban Auschwitzba, leszállítottak, a csomagokat azonban mind fent kellett hagynunk a kocsikban. Leszállva hármas sorokban felálltunk, én édesanyámmal voltam együtt, azonban csakhamar egy német tiszt különválasztott, azóta sem tudok szegény édesanyámról. Bevittek a fertőtlenítőbe, levágták a hajamat, adtak egy rongyos ruház és azután beraktak egy barakkba.