Ilus nénivel két éve beszélgettem, sajnos a vágást már nem élhette meg. Igen, ez egy nagyon lassú kutatás, mindent a megfelelő időben. Sajnos tavaly elhunyt a Groszmann Lilire emlékező cserépfalusi néni. 1944-ben még gyerek volt, visszaemlékezéseiben elsősorban azok maradtak meg, akiket gyerekként látott a faluban. A teljes beszélgetés is látható lesz csatornánkon.
A Groszmann családra úgy emlékezett, mint a falu egyik módosabb, kereskedéssel foglalkozó családjára. Üzletük volt, az üzlet alatt pedig pince is működött. Jó kapcsolatban voltak a falubeliekkel, emlékei szerint szép anyagokat, kendőket is hoztak a fiatalasszonyoknak.
A család tagjai közül különösen Lili maradt meg az emlékezetében. Lili szép kislány volt, és mivel nem tudott járni, valamilyen kiskocsiban közlekedhetett. A család mellett dolgozott Marton Klára, Ilus néni nevelőanyja, aki „nagyon dolgos asszony volt”. Mosott, főzött, és Lili gondozásában is részt vett.
A Groszmann család történetének egy különösen fontos emléke egy régi fénykép, amelyet Hannától kaptam, Groszmann Gyuri lányától. Amikor Ilus néni meglátta a képet, felismerte rajta Lilit, valamint Gyurit és a gyerekek mellett álló Klára nénit.
A Groszmannékhoz egy másik személyes emlék is kapcsolódik. Klára nénitől Ilus néni családjában megmaradt egy levesestál és egy szűrőtál, amelyek Groszmannéktól származnak, és ezek a zománcos edények mind a mai napig megvannak.
A Schwarcz családra Ilus néni még közvetlenebbül emlékezett. A házuk előtt vezetett az út, amelyen iskolába járt, ezért gyerekként gyakran látta őket. Úgy emlékszik, három gyermekük volt: Imre, Gyuri és Éva. A család szintén üzlettel foglalkozott, és Ilus néni szerint a faluban őket sem tekintették olyan embereknek, akiktől félni kellett volna. Ismerték őket, a közösség részei voltak.
Aztán elérkezett 1944.
Ilus néni konkrétan már nem emlékezett arra a pillanatra, hogyan vitték el a családokat. Arra azonban igen, hogy elhurcolták őket. A Schwarcz család Évájával kapcsolatban fontos történetet őrzött meg az emlékezete: úgy hallotta, hogy valaki meg akarta menteni a kislányt, hogy ne vigyék el. A szülők azonban nem hagyták, hogy a gyermek külön maradjon tőlük. Együtt mentek el.
Ilus néni szerint akkor már lehetett tudni, hogy azok, akiket elvisznek, komoly veszélyben vannak. A beszélgetés során úgy fogalmazott: tudták, hogy „a halálba viszik őket”. Arra azonban, hogy pontosan ki próbálta volna megmenteni Évát, már nem emlékszik.
A Groszmann család sorsáról is megmaradt benne ez a bizonytalanság. A család tagjai közül később Gyuri és édesapja, Grossmann Miklós visszatértek Cserépfalura. Ilus néni úgy tudja, hogy később eladták a Groszmann házat. A Schwarcz családról azt mondta: közülük senki nem tért vissza.
A háború utáni években Ilus néni a temetőben is találkozott a falu zsidó múltjának nyomaival. Egy barátnőjével jártak a régi temetőben, ahol olyan sírkövet láttak, amelyen zsidó név szerepelt. A kő különleges, magas sírkő volt, amely később eltűnt. Ilus néni csak találgatni tudta, mi történhetett vele; elképzelhetőnek tartotta, hogy valaki azért vitte el, mert felismerte, hogy ott egy rokona lehet eltemetve.
A visszaemlékezés végén már nemcsak a konkrét cserépfalusi családokról beszél, hanem arról a borzalomról is, amelyről később hallott. A televízióban látott képek, a Dunába lőtt zsidók története és az Auschwitzról szóló beszámolók újra és újra szembesítették azzal, hogy mi történt azokkal, akiket gyerekként még a falu utcáin látott.
Ilus néni felidézte, hogy később olyan emberrel is találkozott, aki visszatért, és beszélt arról, milyen körülmények között éltek a táborban, hogyan vitték az embereket a gázkamrákba, és milyen tömegeket hurcoltak a halálba.
Ilus néni falusi gyerekként ismerte azokat az embereket, akiket elvittek 1944-ben.
Ilus néni (1935–2025)
