„Köszönöm, Lili, hogy a családunk része voltál” Yaara beszéde a 13. emléksétán

A 13. Groszmann Lili emléksétán Yaara Itach-Grossman, a holokausztot túlélő Groszmann György testvére Gilad beszéde előtt kezdte az emlékezést Cserépfaluban, 2026. május 24-én.

Három nyelven olvasható a beszéd:

Lili története
Grossman Lili gyönyörű, szőke diáklány volt. A legeslegjobb barátnőjét Klárának hívták.
Együtt tanultak a szülőfalujuk melletti iskolában, Északkelet-Magyarországon.
Délutánonként segített szüleinek a fűszerüzletekben, amelyek tisztes megélhetést biztosítottak a családnak.
Bátyja, György, pont úgy ugratta és bosszantotta őt, ahogy egy nagytestvérhez illik.
Pál volt a legkisebb a három testvér közül, és Lili imádta nézni, ahogy a kisgyerek a falu udvarán kergeti a malacokat és a libákat.
A házban volt egy kút, egy nagy fáskamra és a tágas udvaron egy gondozott éléskamra.
Lili lábadozó fogyatékossággal született, és járógéppel közlekedett – ami egyáltalán nem zavarta a barátait vagy a családját, és senki sem tulajdonított ennek semmi jelentőséget.
Mengele viszont igen.
Május hónap volt, az európai tavaszi virágzás kitágította a szíveket. Cserépfalu lakói ráébredtek, hogy szomszédaik zsidók, akiket a közeli város gettójába kell kitelepíteni.
Egyetlen család sem volt hajlandó kockázatot vállalni, és oltalmat nyújtani a falu mindössze két zsidó családjának kisgyermekei számára.
A Grossman és a Schwartz családot a gettóba hurcolták, a férfiakat munkatáborba küldték. Két héttel később a nőket és a gyermekeket vonatokra zsúfolták, és Auschwitzba szállították.
Lili édesanyjával és kistestvérével érkezett meg, akiket azonnal a gázkamrákba küldtek.
Ő maga először a világ legszörnyűbb orvosának kezei közé került.
Aztán a halálba küldték.
81 év telt el a háború vége óta.
Lili ma egy 100 éves dédnagymama lehetne, ráncos és feledékeny, akit az egész szerető családja körülvesz.
De őt 18 évesen meggyilkolták.
György a nagyapám – Grossman Cvi.
Lili az ő gyönyörű nővére.
Tavaly édesanyámmal ellátogattam az otthonukba, a festői és békés Cserépfalu községbe.
Petőfi utca 3.
Ma az egész családdal jöttünk el ide, hogy megtegyük ezt az utat az ő tiszteletére.
Létének valósága mindaddig él és jelen van, amíg emlékezünk rá, és fenntartjuk az emlékét.
Köszönöm a megtiszteltetést, hogy itt lehetek.
Köszönöm, Lili, hogy a családunk része voltál.
Mindig a szívünkben élsz.

Lili’s Story
Lili Grossman was a beautiful, blonde teenage girl. Her best friend was named Klara.
They studied together at the school near the village where they were born, in northeastern Hungary.
In the afternoons, she helped her parents in the grocery stores that honorably supported the family.
Her older brother, Gyorgy, teased and annoyed her, just like an older brother knows how to do.
Pal was the youngest of the three siblings, and Lili loved watching him chase the pigs and geese in the yard.
The house had a well, a large wood-burning stove, and a well-kept pantry in the courtyard.
Lili was born with a disability in her leg and used a walking brace—something that didn’t bother any of her friends or family, and to which they attached no importance whatsoever.
Mengele, however, did.
It was the month of May, and the European spring blossom expanded the heart. The residents of the village of Cserépfalu discovered that their neighbors were Jews who were required to evacuate to the ghetto in the nearby town.
Not a single family was willing to take the risk and shelter the toddlers of the only two Jewish families in the village.
The Grossman and Schwartz families were evacuated to the ghetto; the men were sent to a labor camp. Two weeks later, the women and children were crammed onto trains and transported to Auschwitz.
Lili arrived with her mother and her little brother, who were immediately sent to the gas chambers.
She first passed through the hands of the most monstrous doctor on earth.
And then, she was sent to her death.
Eighty-one years since the end of the war.
Today, Lili could have been a 100-year-old great-grandmother, wrinkled and confused, surrounded by her entire tribe.
She was murdered at the age of 18.
Gyorgy is my grandfather—Zvi Grossman.
Lili was his beautiful sister.
Last year, I traveled with my mother to their home in the picturesque and peaceful village of Cserépfalu.
3 Petőfi Street.
Today, our entire family has come here to walk this journey in her honor.
The very essence of her existence remains present and real, as long as we remember and mention her.
Thank you for the privilege of being here.
Thank you, Lili, for being a part of our family.
You are forever in our hearts.

לילי גרוסמן היתה נערה בלונדינית יפיפייה. לחברה הכי טובה שלה קראו קלרה.
הן למדו יחד בבית הספר הסמוך לכפר שבו נולדו, בצפון מזרח הונגריה.
אחר הצהריים היא עזרה להוריה בחנויות המרכול, שפרנסו את המשפחה בכבוד.
אח שלה הגדול, גיאורגי, הציק ועיצבן כמו שאח גדול יודע.
פאל היה קטן בשלישיית האחים, ולילי אהבה לראות אותו רודף בחצר אחרי החזירים והאווזים.
בבית הייתה באר, ותנור עצים גדול ובחצר מזווה מטופח.
לילי נולדה עם נכות ברגלה ונעזרה במכשיר הליכה, מה שלא הפריע לאף אחד מחבריה ומשפחתה והם לא ייחסו לכך כל חשיבות.
מנגלה, דווקא כן.
חודש מאי, הפריחה האירופאית מרחיבה את הלב. תושבי הכפר צ’רפפאלו, גילו ששכניהם הם יהודים שנדרשים להתפנות לגטו בעיירה הסמוכה.
אף משפחה לא הסכימה להסתכן ולקחת חסות על הפעוטות של שתי המשפחות היהודיות היחידות בכפר.
משפחות גרוסמן ושוורץ פונו לגטו, הגברים נשלחו למחנה עבודה. הנשים והילדים, כעבור שבועיים, הועמסו על רכבות, והוסעו לאושוויץ.
לילי הגיעה עם אמה ואחיה הקטן, שנשלחו מיד לתאי הגזים.
היא עברה קודם תחת ידיו של הרופא הנורא בתבל.
ואז נשלחה אל מותה.

81 שנים לסיום המלחמה.
לילי יכלה להיות היום סבתא רבתא בת 100, מקומטת ומבולבלת, שכל השבט שלה לצידה.
היא נרצחה בגיל 18.
גיאורגי הוא סבא שלי- צבי גרוסמן.
לילי זאת אחותו היפה.
בשנה שעברה, הגעתי עם אמא שלי לביתם, בכפר הציורי והשליו צ’רפפאלו.
רחוב פטופי 3.
היום הגענו לכאן כל המשפחה, ללכת את המסע הזה לכבודה.
עצם קיומה נוכח וקיים, כל עוד נזכור ונזכיר אותה.
תודה על הזכות להיות פה.

תודה לילי שהיית חלק מהמשפחה. את בליבנו תמיד.

Groszmann György Oszkár fia Magyarországra jön

Tegnap teljesült egy álmom. Felhívott Marosi János, a Partnership2Gether egyik projektjének felelőse, hogy Yehuda Grossmann, Groszmann Miklós unokája áprilisban Magyarországra jön. És megkérdezte mi lenne ha csatlakoznék a találkozóhoz. Majdnem leszédültem a székről, ami nem igaz, mert álltam, de frankón elérzékenyültem. Főleg a telefon után.

Többször volt már olyan, hogy a kutatási naplót olvasva jelentkeztek segítők, adtak információkat, de hogy egy Cserépfaluból elhurcolt, a borzalmakat, Auschwitzot túlélt ember leszármazottja jelentkezzen, ilyen még nem volt. Leírhatatlan érzés. Álmodtam róla, de ez persze nem annyira lényeges.

Cserépfaluból két családot vittek el 1944-ben, a tíz főből ketten élték túl a borzalmakat, Groszmann Miklós és fia, György. Másik két gyermekét, a 18 éves Lilit és a 8 éves Pált megölték a nácik 1944-ben, ugyancsak megölték a feleségét Groszmann Miklósnét, akit Spernáth Kornélia néven anyakönyveztek.

Miklós visszatért a faluba, majd Budapestre költözött. Anno Klára néni is említette az interjúban. Györgyöt illegális bevándorlásért letartóztatták az akkori brit mandátum alatt lévő Palesztinában, ahová egy hajón érkezett többedmagával, onnan ciprusi gyűjtőtáborba szállították, majd  1948 júniusában érkezett Izraelbe, az akkor már létező Izrael Állam területére.

János azt mondta a telefonba, hogy György hamar meghalt, ezért is kevés infója van a fiának, ebben is majd segíteni fogunk, hogy minél többet megtudjon ő is, és mi is. Viszont az nagyon új információ, hogy Yehuda Grossmann szerint Miklós is kivándorolt Izraelbe. Klári néni, a szembeszomszéd nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor jött vissza egy hölggyel Miklós, a háború után 5-6 évvel később is lehetett. Az biztos, hogy 1972-ben halt meg Budapesten. Meg fogjuk tudni, hogy mi történt.

Mert nem élhetünk tudatlanságban.

György sorsáról már 10 éve tudunk, anno még István írt a nagykövetségnek, hogy szeretnénk felvenni a kapcsolatot hozzátartozóval, de az mint rengeteg kutatási szál, ez is elült. Egy Hetek interjúban is beszélnek egy munkaszolgálatos Groszmann Györgyről, aki megszökött a vonatról, de nem ő a mi Györgyünk.

Groszmann György a washingtoni Holokauszt Múzeum túlélői adatbázisában szerepel, és egy kétoldalas dokumentumot is ki lehet kérni róla, ezt meg is tettük, engedélyt még nem kaptunk a közlésre, amelyet az izraeli levéltártól várunk. Reméljük megadják.

A dokumentumra Gyorg Grossman néven írták fel, stimmel az apja neve, az édesanyja vezetékneve és a születési dátuma is. A születési helye Mesecevos, ami tán Mezőkövesd lehet. 1946. jólius 27-én ért az országba. 168 centi magas volt, zsidó a vallása és földműves a foglalkozása. (Groszmannéknak sok földje volt). Fotó nem készült róla, jó fizikai állapotban volt.

Groszmann György Oszkár cserépi anyakönyvbe írt születési bejegyzésének részletéről van dokumentumunk:

És most a fiával fogunk találkozni. Az élet ilyen.

Auschwitzi koncentrációs tábor II.

Ott hagytam abba a múlt héten, hogy a most múzeumként üzemelő Auschwitz I. tábor bejáratán, a filmekben tévesen kulisszázott Arbeit Macht Frei felirat alatt nem masíroztak a zsidók, ott manapság a turisták bandukolnak iszonyat nagy számban. Viszont rengeteg zsidó érkezett Auschwitz-Birkenauba 1941 és 1944 között, abba a hatalmas táborba, mely ma még nem múzeum.

Az Auschwitz II. egy nagy zsidó temető.

Az egész temető, annyira hatalmas, hogy oda egy nap nem elég. Majdnem három órát voltam ott, a mobilom szerint 6 km-t sétáltam. Iszonyú hideg volt, bár sütött a nap.

Az egész holokausztot, mint olyant, itt, ezen a helyen lehet csak értelmezni. A sínek mellett, a drót mellett, a kémények alatt, a nyírfaligetes pocsolya mellett. Mindenhol Auschwitzban.

A szemem, a lábam, az egész testem különböző érzékelői olyan mennyiségben és olyan sebességgel adták az agyamnak az infókat, hogy az elképesztő. Az agyam pedig nem tudott ezekre válaszolni, nem indította be az izzadást, a vörösödést, a gyomrot. Nem indultak meg a könnycsatornák sem. Leblokkoltam. Csak mentem és mentem és mentem, és az iszonyat csöndben ott volt a nagy semmi. A zöld fűben, a kék égen. Az üresség.

Most, mikor írom kicsit lúdbőrözök, de egy számítógép előtt ülve, a meleg szobában ennyi telik csak a szervezetemtől.

Felesleges próbálkozni szobrokkal, versekkel, kiállításokkal, unalmas klisékkel telenyomott, kommerszen megdíszletezett, „tíz kilót kell fogynia szereplőnek” típusú filmekkel. Ahol persze legyen mindig egy túlélő, mert az fontos. Felesleges dokumentumfilmekkel próbálkozni, hogy bemutassák ezt a szörnyűséget.

Több mint egymillió embert öltek meg itt a nácik. Amikor ideértek az oroszok 1945 januárjában, hétezer embert találtak élve. Itt ezen a helyen van a holokauszt, nincs máshol. Itt van az aljassá vált emberiség durva bizonyítéka.

Auschwitzban is vannak zavaró tényezők, itt is vannak turisták és csoportok, itt is újítanak fel állagmegóvási szempontból barakkokat, hogy megmaradjanak az utókornak. De mégis a tábor 90 százaléka úgy van hagyva, ahogy 1945-ben leléptek a gyáva nácik, miután felgyújtották és felrobbantották majdnem az egészet.

Az emlékmű a legzavaróbb az egészben a bejárattól átellenben, az egyáltalán nem illik oda. De emlékmű, az nyilván kell.

Kellett persze egy vonatszerelvény-installáció is, mely múzeumpedagógiailag is fontos hely, biztos valaki már csinált olyan képet egy drónról, ami ugyanúgy mutatja a nagy turistatömeget mint 44-ben, amikor érkeztek a transzportok a sínek közé.


Jelenlegi tudásunk alapján majdnem negyven cserépit vagy cserépi születésű zsidót hoztak ide a mezőkövesdi és a miskolci gettón keresztül. Voltak, akik túlélték, de többségük itt halt meg Auschwitzban.

Legyen lelkük bekötve az élők kötelékébe.

És akkor itt vannak a képeim. 85 db. Klikkre nagyul, nyilakkal lapozható. Sorban hagytam, ahogy mentem végig a táboron. Nem írom le, hogy mik vannak a képeken. Sok mindent kihagytam, mert egy idő után az agyam feladta. Nagyon elkezdtem fázni 2017. február 25-én délután három óra körül.

Vissza fogok jönni.

 

VIDEÓ

Auschwitzi koncentrációs tábor I.

Nehéz ezt elkezdeni. Arra is gondoltam, hogy csak simán kiteszem a képeket Auschwitzról.

De mégis le kell írnom.

Múlt héten szombaton, 2017. február 25-én reggel nyolc órától délután 15 óráig az egykori Auschwitz I. és az Auschwitz II. nevű táborok helyén kialakított múzeumokban voltam. 59 képet választottam ki az első táborból, van szöveg is, de át lehet scrollozni a képekért lefelé.

Kb. 20 éve voltam a Wewelsburg melletti kisebb koncentrációs tábor helyén/mellett kialakított múzeumban. Mihez képes kisebb persze.

Egyetemi csoport tagjaként népfőiskolákat nézegettünk, aztán kikapcsolódásként (!?) megnéztük a holokauszt-múzeumot. Egy helyes szőke csaj mosolyogva, kedvesen mesélte el, hogy mi történt, hogyan történt a negyvenes években.

Ilyen installáció balra, halál jobbra, kis aranyos makett előttünk, emberbőrből készített székre kérem ne üljenek rá…

Paderborn mellett kinéztek a nácik egy nagy erődítményt maguknak, hogy majd ott lesz valami óriási központjuk, mellé raktak egy kis tábort, ahol öldösték kedvükre az embereket.

Most olvasom, hogy egy SS-múzeum is lett azon a helyen azóta.

Egyszerűen nem állt össze bennem húsz éve ez a múzeumpedagógia.

Majd tíz évre rá voltunk Katowicében egy lengyel-magyar focimeccsen. Irtózatosan sokat ittam, majd a barátaim kitalálták, hogy visszafelé menjünk be Auschwitzba. Dehogy is. Másnaposan nézzem meg Auschwitzot? “Ha már ott vagyok, akkor beugrok Auschwitzba típusú” sztori?

Nem.

Budapesten is több kiállításon voltam, három éve a Yad Vashemben már be se mentem be kiállítótérbe. Ezt az egészet nem lehet megmúzeumkodni.

Azt szeretem a kutatásunkban, hogy nem véleményezünk, hanem megmutatunk mindent úgy, ahogy van. Persze ez nem igaz, mert többször emocionálunk, például amikor temetőre építenek egy lakóparkot. Igyekszünk jól leellenőrött, primer infókat megosztani. Mi történt, mikor és hol. Nehéz érzelmek nélkül megírni és közzétenni a cserépkörnyéki zsidóság történetét. Próbálkozunk. Az internet erre kiváló eszköz.

Szóval ezért is félek a holokausztmúzeumoktól. Féltem Auschwitztól. Egy/több múzeológus által fontosnak tartott képrészlet, adatsor, klasszul megkreatívkodott installáció fog majd vezetni engem? Egy helyreállított, berendezett, újrafestett, megkreált építményt fogok nézegetni kordonok között? Valóban több lesz, mint a neten fellelhető millió fotó és szöveg?

Év elején úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, elmegyek Auschwitzba. Hátha ezt a múzeumosdi koncepciót sutba dobhatom Auschwitzban, azon a helyen, ahol elképesztő szervezettséggel öltek meg rengeteg zsidót, cigányt, hadifoglyot, szemüvegest és még sokféle embert.

Cserépiek temetője is ez a hely. Úgy tudtam, hogy Groszmann Lilit is itt ölték meg, de a kutatás jelenlegi tudása szerint elvitték Auschwitzból Lilit 1944-ben.

A reggeli nyitásra, nyolc órakor ott voltam az auschwitzi múzeum bejáratánál. Direkt reggel akartam menni, hogy ne zavarjanak nagyon a turisták. A kapu előtt a nagyobb táskát le kellett tenni a megőrzőbe, majd következett a reptéri szintű átvizsgálás, meg kellett mondani, hogy honnan érkeztem, majd egy nulla zlotyis jegy megvétele után léphettem be az őrök szigorú tekintetével a múzeumba.

A tábor a monarchia idején épült katonai kaszárnya, mely nagyon megtetszett a náciknak. Először lengyeleket, aztán orosz hadifoglyokat őriztek és gyilkoltak. A foglyokon próbálták ki a gázzal ölést, az első gázkamrát is itt tesztelték. Auschwitz I-ben volt a táborok adminisztrációja is. Innen 3 km-re van a kettes tábor, Oświęcim nevű lengyel város egyik részéből elzavarták a lakosokat, és felépítették a legnagyobb gyilkolótábort. Na de vissza az Arbeit Macht Frei feliratú kapuval könnyen azonosítható táborra.


Szóval ez az egyes tábor ma múzeum.

A holokauszt-múzeumok szokásos hatásvadász elemeit kivétel nélkül bemutatják, helyreállított gázkamra is van, egy csomó levágott hajat lehet nézegetni, rengeteg cipő áll nagy halomban, az elején természetesen egy kisgyermek cipőjével. Fogkefék és bőröndök termei az egykori barakkokban kialakított helyeken. Országok szerint is láthatók a múzeumok, a magyarban voltam.

Annál nagyobb “hatásvadászabbságot” nehezen lehet elképzelni, mint a tárlat utolsó jelenete. Fordítva kezdtem a megtekintést, így a záró sorozatot láttam meg először. A képen egy mosolygó magyar zsidó hölgy ruhában látható a pasijával, mellette lévő nagyképen egyedül csontsoványan meztelenül egy kórházban. Akkor és most.

Ennél már csak az lehetne durvább, ha a képen egy nagy asztalnál tortázó gyermeksereg lenne a háború előtt, majd egy tömegsírban ugyanazok. A magyar térben nyomasztó zene szól, hogy még jobban átélhesse az egyszeri turista.

Amúgy nagyon nehéz egyedül lenni a múzeumban, mert mindenhol a turisták nyomkojdák a telefonjukat, tabletjülket és a többi.

Még mielőtt teljesen átmennék zsörtölődőbe, abba is hagyom.

Csalódás volt Auschwitz I.

Amikor odaértem, még esett a hó, majd kisütött a nap. Persze, tudom a képeim is hatásvadászok, igyekeztem azért nem nagyon túltolni. Talán sikerült. Színek nincsenek.

A képek jönnek egymás után, ha rámész az egérrel a képre, akkor kinagyíthatod, vagy lapozhatsz is a nyilakkal.

A barakkokban kialakított terekben alig fotóztam.

Itt próbálták ki először a gyilkos gázt. Helyreállították, mert múzeum.

És az összes többi felvétel.

Egy múzeumban voltam, semmilyen új hatás nem ért, majdnem ugyanazt éreztem, mint húsz éve. Nagyon nehéz a holokausztot bemutatni, és a múzeum, mint műfaj, erre alkalmatlan.

Bánatosan bandukoltam ki az 1-es táborból, aztán az ingyenes busszal megérkeztem a 3 km-re lévő Auschwitz-Birkenau nevű, a filmekből a vonatos megérkezési jelenettel azonosítható táborba.

Az egy másik poszt lesz.

Az nem múzeum még.

Az maga az élet.

Jungreiss Izidor

A Magyar Távirati Iroda százéves hírei is kereshetők az interneten. Kiválasztottam egy 1936-os hírt. Farkas István református püspök egyházi körútján Mezőkövesden is megállt. Majd Cserépfaluban is.

Ilyeneket mondott a püspök:

Szeretném lelketekbe átönte­ni azt a tüzet, amit idehoztam, belétek sugározni azt a gondolatot, hogy ki-ki szeresse a maga vallását, de szeresse egymásban a magyart, a testvért is, mert addig, amig nincs egyetértés, hiába sóhajtozunk boldogabb világ után. Egy nemzet, melyet megaláztak és levertek, még feltámadhat, de ha öngyilkosságot követ el, márpedig a gyűlölködés, visszavonás, az öngyilkossággal egyenlő, akkor nem támad föl soha.

Mezőkövesd előljárói mellett részt vett a megbeszélésen Jungreiss Izidor, a hitközség főrabbija is.

Az 1929-es Magyar Zsidó Lexikonban olvashatunk a mezőkövesdi hitközségről történetéről:

Magyar Zsidó Lexikon 1929

A hitközség mai vezetősége: Jungreiss Izidor főrabbi, Plattner József elnök, Spitz Salamon alelnök, Weiszenstein József jegyző, ifj. Schwarc Hermann ellenőr, Kohn Lajos gondnok, Adler Péter és Roth Károly számvizsgálók és Weisz Jakab tollnok.

A Magyar Országos Tudósító a püspök szavaira koncentrált, nem írta le, hogy a főrabbi mit mondott a püspöknek. Csak a választ közölte az 1936-os híradás:

válaszul Farkas püspök azt mondotta, hogy az Ószövetség népére ő mindig azzal a tudattal tekint, hogy előkészítői, úttörői voltak az ujtestamentumi kijelentésnek. Fáj­dalmasan látja, – úgymond – hogy Németországban vannak, akik az Ótesta­mentumot meg akarják tagadni, – mi nem gondolkozhatunk igy. Viszont azt kivánjuk a zsidóságtól, hogy önzetlenül és fenntartás nélkül imádkozzanak és dolgozzanak a boldogabb magyar holnapért, mert őszinte megbecsültetésre csak igy számithatnak.

Mire gondolhatott a püspök?

Talán arra, hogy a 19. század második felétől a zsidóság eltávolodott az ószövetségi hittől? A Mózes öt könyvére épülő Talmudra gondolhatott? Vagy egész egyszerűen a németek fasizálódása lényeg? Asszimilációra lesz szükségük a magyaroknak? 1936-ban vagyunk, az 1920-as numerus clausus után, Németországban már tombol a zsidóüldözés, a harmincas évektől kitiltják őket bizonyos munkahelyekről, 1935-ben a nürnbergi törvények már megfosztják a német zsidókat az állampolgárságuktól is. Arra célozhatott a püspök, hogy nem biztos, hogy meg tudják tartani a hitüket a zsidók? De azért dolgozzanak a boldogabb magyar holnapért?

Így nézett ki az Magyar Országos Tudósító írógéppel írt híre a mezőkövesdi látogatásról:

Magyar Országos Tudósító 1935. október 15.

Jungreiss Izidor 70 éves volt 1944-ben. A Braham-könyvben Jungreisz Andort nevezik meg a mezőkövesdi gettó rendjére felügyelő zsidó tanács egyik tagjának, a fia lehetett az említett rabbi?

Az emléklapja szerint 1944. június 16-án ölték meg a nácik Auschwitzban.


YAD VASHEM JUNGREISS IZIDOR