Rohadékok

A Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma egy olyan interjútár, ahol holokaszt-túlélőkkel késztettek és készítenek interjúkat. Manapság egyre kevesebbet, mert eltelt az idő.

Ez egy fizetős tartalom, már írtunk is róla. Az interjúkban lévő eseményekben, helyekben és nevekben lehet keresni, sőt van, ahol le is van írva az egész interjú.

Áprilisban az OSZK egy hónapos próbahozzáférést kapott az archívumhoz, csináltam gyorsan egy szűrést.

Mezőkövesdre keresve találtam beszélgetéseket, kiválasztottam egy 1997-es interjút. Tepper Erzsébet.

A Degob oldalán már voltak túlélők beszámolói Mezőkövesdről, ezt még nem olvastam sehol.

Megnéztem, közben jegyzeteltem. Az interjú végén Erzsébet fotókat mutatott, ezekből készült a poszthoz pár illusztráció.

Ez következik most.

Tepper Erzsébet 1997

1903. április 9-én Csobádon született Fleich Erzsébet. Klein Erzsébetnek írták le a nevét Auschwitzban, majd a második férje okán Tepper Erzsébet néven szerepel az USC archívumában.

Erzsébetnek négy fiútestvére volt, apja korcsmáros, pálinkafőző és fűszeres, édesanyja háztartásbeli. A szülők héberül beszéltek otthon, a gyerekek már csak magyarul.5 zsidó család élt Csobádon. A nagyobb vallási ünnepeket megtartották, viszont a férfiak szombaton mindig ünnepeltek.

Fleich Erzsébet református iskolába járt, a keresztény postamester volt a barátnője. Udvaroltak neki a helyiek.

Amikor a háború után több évvel visszament Csobádra, találkozott egy gyermekkel, aki az egyik régi udvarlójának a fia volt. Azt mondta a gyerek, hogy az apja sokat emlegette, hogy Fleich Erzsi is lehetne az anyád. Erzsébet azt mondta neki, hogy jól jártál fiam, mert akkor, már a pokolban lennél.

Csobádon jégveremben tárolták a húsokat, mindig csütörtökön jött a sakter, friss kóser húsok készültek péntekenként.

A csobádi ház

Az apja hitelt adott a háború után sokaknak. Egyre többen nem fizettek. Egyik éjjel megjelent egy tartozó, bekiáltott az ablakon:

na zsidó most gyere ki majd fizetek neked

Dulakodtak, az apja és az egyik fiútestvére elzavarták a betolakodót. A tartozó elment orvoshoz, majd a szolgabíróhoz. Másnap egy hamis tanúval beállított, hogy őt bizony a zsidók megtámadták. A szolgabíró rájött a hazugságra, majd megbüntette az erőszakoskodó tartozót, a hamisan tanúzó nő pedig másnap lebénult. Így akarta az Isten.

Erzsébet egyik testvére Fleich Aladár meghalt az első világháborúban, nevét nem vésték fel a csobádi világháborús emléktáblára.

A harmincas években jött a gazdasági világválság. Erzsébet már a boltban dolgozott, férjhez ment Klein Sándorhoz két gyermekük született. Egyre többen nem fizettek, volt, hogy ők se tudtak fizetni a nagykereskedőknek. Úgy döntöttek, hogy Budapesten folytatják. A fiát Endrének, a lányát Klein Katalinnak, Katónak nevezte.

Fleich Erzsébet, Klein Sándor, Klein Endre és Klein Kató Csobádon

Klein Sándor unokatestvére Mezőkövesden élt. Amikor a zsidótörvényeket kezdték érezni, úgy döntöttek, hogy Mezőkövesden nagyobb biztonságban lesznek. Itt nagy zsidó közösség volt, zsinagógával, iskolával, a lánya polgári középiskolába a fia zsidó iskolába járt.

Itt is folytatódtak az antiszemita történetek. Egyszer Kató lánya az öccsével sétált, a tanító meglátta őket. Azt mondta Katónak, hogy lökd le a hídról azt a zsidó gyereket. Erre Kató berágott, nem akart többé suliba menni. Végül Erzsébet elintézte, hogy kapjon az iskolától papírt, és otthagyhatta az antiszemita tanítót. Erzsébet férje Tepper Sándor cipőboltjában dolgozott, majd egyedül maradt, mert a Tepper fivéreket elvitték munkaszolgálatra.

Fleich Erzsébet Csobádon

“aztán jött a baj”

A helyi főhadnagy csendőrnek zsidó volt a sógornője, de ezt nem sokan tudták. Panaszkodott a csendőr, hogy szörnyű dolgokra kérik. Egyik este behozott egy iratot, ami arról szólhatott, hogy mi lesz a zsidók sorsa. Kérte a csendőr a családot, hogy olvassák el, és cselekedjenek.

Nem menekültek. Maradtak Kleinék Mezőkövesden.

Az egyik család elindult két részben, anya három gyerekkel, apa a másik hárommal, az utcán felismerték az apát, és agyonlőtték.

Ekkorra már a cipőboltot elvették tőlük, azaz bezáratták, ahogy többi üzletet is, az árut lefoglalták, de az nem tartott sokáig, mert vitték az emberek a zsidó boltokból, amit csak tudtak.

„a szolgabíró testvére vitte a férfiingeket”

Ekkorra már több nagyon gazdag zsidó kiment Amerikába Mezőkövesdről. Aki maradtak a gettóba terelték 1944 májusában. De előtte jöttek a vegzálások. Kleinék földes szobáit felásatták, hátha oda dugták el az aranyat. Folyamatosan ütötték és verték őket.

„jött egy szép nap, pakolj zsidó”

Mezőkövesdi vagy környékbeli magyar katonák, csendőrök terelték őket, Erzsébet németet a koncentrációs táborban látott először.

Mezőkövesden egy iskola placcára terelték a zsidó családokat, innen egy kis szobába kerültek Kleinék. Nem volt víz, néha kaptak a helyiektől ételt, valaki hozott egy csomó lisztet, ami svábbogarakkal volt telve, ebből csináltak kenyeret.

„akkor kezdtek rügyezni a fák, amikor indultunk ki a gettóból”

Egyik napon kiterelték őket a mezőkövesdi vasútállomásra. A Klein család a gettóban és a vonaton is együtt maradt. Diósgyőrben szálltak le, itt is folytatódtak az ütlegelések, szintén magyarok verték őket, szinte mindenüket elvették, ruhákba varrva maradt pár cuccuk.

Nagyjából hetvenen voltak egy vagonban, itt húzódtak össze négyen. Kassán megállt a vonat. A kis lukakon könyörögtek vízért, kintről azt mondták, hogy aranyért adnak vizet.

Sokáig tartott a vonatút, egy szögesdrótos táborhoz értek, ahol azt látták, hogy egyenruhás rabok köveket pakolnak. Erzsébet úgy gondolta, hogy ez nekik is menni fog.

Beterelték őket egy kerítéssel védett térre, levágták a hajukat, levetkőztették, és fürdőbe vittek mindenkit. Ezután Erzsébet alig ismerte meg a lányát, a lánya az anyját.

Klein Sándort a fiával egy sorba, Erzsébetet Kató lányával egy másik sorba terelték, előtte tudtak elbúcsúzni.

„anyukám mi már nem találkozunk többé”

Erzsébetéket a hármas barakkba vitték, a férjét és a fiát soha nem látta többet.

Később tudta meg, hogy elégetik az embereket.

Volt olyan nő, aki megpróbált kiszökni a családjához, de nem jutott sokáig. Az egyik nő ott szült egy gyermeket a barakkban. Kicsempészték az újszülöttet a gázba, mert ha lebukik az anya, akkor mindketten meghaltak volna. Így legalább maradt esélye a túlélésre az anyának.

Erzsébet és Kató végig együtt tudott maradni, majd ősszel kiszelektálták őket, és a lichtenaui fegyvergyárba vitték őket. Két külön műszakban dolgoztak, alig találkoztak.

A háború végén a németek elkezdtek menekülni, terelték a zsidókat gyalogmenetben. Ekkor is sokan meghaltak közülük, majd az oroszok felszabadították őket. A berdichevi katonatáborba vitték Erzsébetet és Katót vonattal, Itt nem volt szabad mondani, hogy ők zsidók. Végül:

„Sztálin hazaengedett minket”

Klein Kató a negyvenes évek végén Mezőkövesd

9 hónap múlva értek Budapesten keresztül Mezőkövesdre. Haza. Az egyik öccse és a lánya is túlélte a borzalmakat. Egy ágyat tudtak szerezni, mindenük odalett. Kaptak segítséget, főleg ételt innen és onnan. Mezőkövesden találkozott Tepper Sándorral, akit a háború előtt is már ismert.

Tepper Sándor megkérte Erzsébet kezét. Erzsébet azt mondta, hogy egy évig várja a férjét vissza, ha nem jön, akkor hozzámegy. Klein Sándor nem jött vissza.

Egy mezőkövesdi gyógyszerész segítette őket, adott kétezer forint kezdőtőkét, hogy nyithassanak boltot, gyermekük is született Tepper Pál, ment is az üzlet, de jött 1956, végleg elmenekültek. Amerikába.

Erzsébet az interjú során többször használja azt a többes számú szót egyes emberekre, hogy:

rohadékok

Még pár fotót mutatok a poszt végén Erzsébet archívumából.

Kezdésként Tracy Tepper látható. Ő Klein Erzsébet Auschwitzot is megjárt túlélő, és Tepper Sándor volt munkaszolgálatos holokauszttúlélő unkokája.

Az élet egy csoda.

Tracy Tepper, Erzsébet unokája

Klein Kató, Klein Endre, és Fleich Erzsébet testvére Csobádon

Tepper Sándor katonaruhában

Tepper Erzsébet és Tepper Sándor, ötvenes évek

Tepper Pál, Erzsébet fia

Tepper Ráhel, Erzsébet unokája

eszükbe jutott, hogy ezek is csak emberek

Mutatok egy DEGOB jegyzőkönyvet. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság feladata volt a visszatérők segítése. Egy kövesdi huszonéves varrónő mondta így írógépbe, hogy mi történt a kövesdi gettóban 1944-ben:

 Május 10.-én kellett a gettóba költözni. Mi fiatalok kijártunk hadimunkára. Munkajegyet kaptunk, de sem élelmet, sem fizetést. A gettóba sem lehetett semmiféle élelmet bevinni. A gettót állandóan csendőrök őrizték, akik rendszeresen fosztogatták a lakókat. Mikor reggelenként munkára vittek ki bennünket, a keresztény fiatalság gúnyos megjegyzésekkel illetett és csúfolt minket. Ezt nem merném állítani ugyanakkor az idősebbekről. A régi világ emberei nem értették a propagandát, nem is törődtek vele és ha talán nem is szerették szívükben a zsidókat, amint így meggyalázva látták hajtani őket, mint a barmokat, eszükbe jutott, hogy ezek is csak emberek. Embervoltunk miatt sajnáltak egy kissé. A dohánybeváltóba jártunk be dolgozni. A feletteseink, az igazgatók rendesek, jók és emberségesek voltak, de a munkások rosszak és kerültek. 3 hétig voltunk itt. A hangulat általában bizakodónak mondható, az eltöltött 3 hét alapján azt gondoltuk, hogy valóban csak munkáról van szó. Ezzel szemben 3 hét után bevittek a kis gettóba, innen Új-Győrbe, ahol vagoníroztak.

DEGOB

Megtaláltam az első beszámolót a mezőkövesdi gettóról. H.H., a pék lánya 21 éves volt 1944-ben. Degob.hu.

1944. március 19.-e előtt is már a lakosság, de főleg a fiatalság nagyon rossz szemmel nézte a zsidóságot. 300 zsidó család lakott itt, főként iparosok. Az én édesapám pék volt. Őt már 1941-ben minden ok nélkül internálták 9 hónapra. Március 19.-e után az eddig is ellenszenves hangulat még sokkal rosszabb lett. Betörték a zsidó templom ablakait, megverték a férfiakat, ha kimentek az utcára. Május 10.-én kellett a gettóba költözni. Mi fiatalok kijártunk hadimunkára. Munkajegyet kaptunk, de sem élelmet, sem fizetést. A gettóba sem lehetett semmiféle élelmet bevinni. A gettót állandóan csendőrök őrizték, akik rendszeresen fosztogatták a lakókat. Mikor reggelenként munkára vittek ki bennünket, a keresztény fiatalság gúnyos megjegyzésekkel illetett és csúfolt minket. Ezt nem merném állítani ugyanakkor az idősebbekről. A régi világ emberei nem értették a propagandát, nem is törődtek vele és ha talán nem is szerették szívükben a zsidókat, amint így meggyalázva látták hajtani őket, mint a barmokat, eszükbe jutott, hogy ezek is csak emberek. Embervoltunk miatt sajnáltak egy kissé. A dohánybeváltóba jártunk be dolgozni. A feletteseink, az igazgatók rendesek, jók és emberségesek voltak, de a munkások rosszak és kerültek. 3 hétig voltunk itt. A hangulat általában bizakodónak mondható, az eltöltött 3 hét alapján azt gondoltuk, hogy valóban csak munkáról van szó. Ezzel szemben 3 hét után bevittek a kis gettóba, innen Új-Győrbe, ahol vagoníroztak.A vagonírozást csendőrök és németek karöltve végezték. Előbb mindenkin jól végigvertek, majd 78-at tömtek egy vagonba.

Tovább

A mezőcsáti gettóból is a miskolci téglagyár területére, majd Auschwitzba mentek a vonatok. Mint a kövesdiből. A Degob.hu oldalon találtam ezt az R.R monogramhoz tartozó beszámolót (kösz Noémi).

Nyolc nap után bevagoníroztak és Miskolcra a téglagyári gettóba vittek be, de itt is mindössze három napot töltöttünk. A gazdagabbakat nagy verések közepette vallatták a csendőrök. Állandóan csak azt hallottuk, hogy kivisznek Magyarországról, de hogy hová, azt nem tudtuk. 06. hó 11-én bevagoníroztak, 80-t egy vagonba, sem vizet, sem pedig WC vödröt nem kaptunk. A vonatot tábori csendőrség kísérte, Kassán azután átvették a szerelvényt a németek. Az SS-ek az egész úton folyton motoztak, és ami értékesebb holmit még találtak, azt mind elvették. Nem tudok róla, hogy valaki próbálkozott volna szökéssel, haláleset nem fordult elő a mi kocsinkban.06. hó 14-én délután csomagjainkat megérkeztünk Auschwitzba, csíkos ruhás lengyel häftlingek fogadtak, ránk szóltak, hogy csomagunkat hagyjuk a vonatban leszállva, pedig ötös sorba külön-külön felállították a nőket és férfiakat, majd elindultunk a fürdőbe, ahol lenyírták hajunkat és minden holminkat elszedték, helyébe pedig rongyruhákat kaptunk, fehérnemű nélkül. A B/3 lágerbe kerültem, 1200-an egy blokkba.

Egy másik túlélő, a Borsod megyei takarék vezetőjének a gyermeke írja:

Május közepe táján elvittek a diósgyőri téglagyárba, vonaton, ami belefért a hátizsákba, el lehetett vinni. Minden apró holmit elszedtek, ami csak értékesnek látszott. A téglagyári barakk, ahol el oltunk helyezve, oldalt nyitott volt, a földön feküdtünk. Bent kibírhatatlan volt a levegő, már nem is fértem el, inkább a mezőn aludtam. Közhonyha is volt itt. Itt sem dolgoztunk. Itt már SS-ek voltak, ezek is vertek, annyira vertek, hogy több ember ennek következtében meg is halt / nevekre sajnos nem tudok visszaemlékezni/. Még itt sem árulták el utunk célját, csak mi reméltük, hogy az ország belsejébe visznek el munkára. Beosztották az egyes transzportokat, mi a negyedik transzporttal mentünk. Vagononként 75-en mentünk, induláskor kaptunk vizet. Kassáig csendőrök kísértek, ott a németek vettek át. Itt már láttuk,. Hogy Lengyelország felé vezet az utunk. Június 8-án megérkezve a délutáni órákban Auschwitzba, leszállítottak, a csomagokat azonban mind fent kellett hagynunk a kocsikban. Leszállva hármas sorokban felálltunk, én édesanyámmal voltam együtt, azonban csakhamar egy német tiszt különválasztott, azóta sem tudok szegény édesanyámról. Bevittek a fertőtlenítőbe, levágták a hajamat, adtak egy rongyos ruház és azután beraktak egy barakkba.