Három évvel 2023. október 7. után talán már nem az a legfontosabb kérdés, hogy emlékszünk-e arra a napra. Hanem az, hogy értjük-e, milyen világ kezdett kialakulni körülöttünk azóta.
Mert miközben Izraelben 2023. október 7-én a Hamász terroristái zsidó embereket gyilkoltak, ejtettek túszul és követtek el embertelen atrocitásokat, Nyugat-Európában rövid időn belül megjelent egy másik, legalább ennyire nyugtalanító jelenség: az Izrael elleni freepalesztinázó gyűlölet sok helyen összekeveredett a zsidók elleni gyűlölettel.
És ezt nem szabad normalizálni.
Nem azért, mert minden Izraelt bíráló ember antiszemita lenne. Nem azért, mert egy kormánnyal vagy katonai döntéssel szemben ne lehetne jogos kritikát megfogalmazni. Hanem azért, mert amikor a zsidók biztonságáért való aggodalmat kezdik relativizálni, amikor zsidó embereket tesznek felelőssé egy másik ország kormányának döntéseiért, amikor zsidó intézményeket, üzleteket, iskolákat vagy embereket ér támadás, akkor már nem egyszerű politikai vitáról beszélünk.
A nyugat-európai nagyvárosok utcáin az elmúlt években túl sokszor jelentek meg olyan jelszavak és szimbólumok, amelyek mellett a zsidó közösségek tagjai már nem érezhetik magukat magától értetődően biztonságban. Legújabb a Franciaországi iskolai tüntetések… Persze Palesztin zászlókkal.
És itt kell megállnunk egy pillanatra.
Mert a történelemben a holokauszt nem az első zsidóellenes atrocitással kezdődött.
A folyamat jóval korábban kezdődött: szavakkal, megbélyegzéssel, kirekesztéssel, közömbösséggel.
Azzal, hogy egy társadalom egy idő után már nem minden ember életét tekintette ugyanolyan értékesnek.
Azzal, hogy a többség hozzászokott ahhoz, ami korábban még elfogadhatatlan volt. Ezért különösen fontos számunkra Cserépfalu története is.
A Groszmann család és a cserépi zsidó közösség története nem egy távoli, absztrakt történelemkönyvi fejezet. Emberek éltek ott. Dolgoztak, szerettek, gyerekeket neveltek, házakat építettek, üzleteket vezettek, részei voltak a falu életének. Aztán egyszer csak eljött az idő, amikor már nem szomszédokként, nem barátokként, hanem zsidókként tekintettek rájuk.
És amikor egy társadalom idáig jut, onnan már nagyon nehéz visszafordulni.
Ezért nem lehet azt mondani, hogy „ilyen többé nem történhet meg”. Dehogynem történhet. Az emberi természet nem változott meg annyira, hogy ezt biztosra vehessük.
A kérdés inkább az: észrevesszük-e időben a jeleket?
Amikor zsidó embereknek kell félniük attól, hogy az utcán felismerik őket. Amikor zsidó intézményeket rendőri védelem alá kell helyezni. Amikor az antiszemita összeesküvés-elméletek újra terjednek. Amikor fiatalok úgy nőnek fel, hogy a zsidókat egy politikai konfliktus kollektív felelőseinek tekintik.
Ezeket nem szabad apró, elszigetelt jelenségekként kezelni. A következő holokausztot nem akkor kell megakadályozni, amikor már elkezdődött. Akkor már késő.
Most kell kimondani, hogy egyetlen zsidó ember életének biztonsága sem lehet alku tárgya. Most kell fellépni az antiszemitizmus ellen, bárhonnan érkezik. És most kell emlékeztetni arra, amit Cserépfalu története is megtanít nekünk:
az életet addig kell védeni, amíg még van mit megvédeni.
Mert az emlékezés önmagában kevés. A múltat nem azért kell ismernünk, hogy évente egyszer megemlékezzünk róla. Hanem azért, hogy amikor újra megjelennek ugyanazok a jelek, legyen bátorságunk felismerni őket.
