Új kutatótársunk, Szegedi Blanka

A májusi emléksétán kaptunk egy régi fotót Lili osztályáról, ott találkoztunk Blankával, ismerjék meg őt, saját írásokkal is fog jelentkezni a jövőben.

Bocs a késői posztért, de ez ilyen határidő nélküli műfaj, Át is adom aszót Blankának.

2013. január 6-án születtem Egerben!

Fél éves koromban megműtöttek szívproblémával, jelenleg Mezőkövesden élek szerető családom mellett. A mezőkövedi Szent László Gimnáziumban tanulok. Nagymamám cserépfalusi származású, így elég gyakori, hogy ellátogatunk Cserépfaluba! Dédnagymamám már sajnos elhunyt 2019. Szeptember 5.én.

Rengeteg mindent tudott volna még mondani Liliről, családjáról és életéről.
Nagyapám az életem eggyik legfontosabb része volt, tanított, nevelt és segített.
20 éves a nővérem, aki jelenleg az ELTE anglisztika szakán tanul Budapesten. Édesanyám pedagógus egy általános iskolában, édesapám egy magánvasútnál dolgozik Budapesten.

Nagymamám már nyugdíjas, nemrégen lett 77 éves!

Számomra a családom a legelső és legfontosabb dolog, és egyre jobban érzem azt hogy Lili is a szívem egyik darabkáját őrzi! Amikor ellátogatunk Cserépfaluba olyan mintha otthon lennék mintha az utcán sétálna Lili és családja csak a történelem mást szeretett volna. Édesapámnak mindig mondom hogy, menjünk el Liliék háza mellett! Számomra az hogy ezt a történetet és életet megtudhattam és azt, hogy dédnagymamám legjobb barátnőjéről van szó az nekem egy felfoghatatlan érzés!

De a történelmen kívül rengeteg dolgot szeretek még. Szeretem a sportokat, és a röplabdát mint sportot űzöm. A zenét is nagyon szeretem, tudok zongorázni, amelyet 6 éve tanulom és jelenleg nénekelek a Mezőkövesdi Alapfokú Művészeti iskolában, a zene mar születésem óta jelen van generációk óta. Az állatokat is nagyon szeretem, édesanyám anyukája tart csirkéket régebben voltak malacok és libák, volt még kutyusom, cicám és halam! Édesapám tart halakat, van még 2 darab cicám, a kisebb cserépfalusi.

Álmomban sokat felvillan Lili, olyan mintha beszélne hozzám csak nem értem amit mond. Édesapámmal rengeteg történelmi dokumentum filmet nézünk, legjobban a Schindler listáját szeretem. Nem értem, Hitlernek miért volt indokolt ölnie hisz mégis életekről van szó.

A lényeg számomra Cserépfalu, Lili, családja és a történelem egy része amely örökké a szívemben él! 

2026. szeptember 24.

Blanka a sétán, bal szélen
Blanka a 2026-os sétán, bal szélen

A következő holokausztot nem akkor kell észrevenni, amikor már elkezdődött

Három évvel 2023. október 7. után talán már nem az a legfontosabb kérdés, hogy emlékszünk-e arra a napra. Hanem az, hogy értjük-e, milyen világ kezdett kialakulni körülöttünk azóta.

Mert miközben Izraelben 2023. október 7-én a Hamász terroristái zsidó embereket gyilkoltak, ejtettek túszul és követtek el embertelen atrocitásokat, Nyugat-Európában rövid időn belül megjelent egy másik, legalább ennyire nyugtalanító jelenség: az Izrael elleni freepalesztinázó gyűlölet sok helyen összekeveredett a zsidók elleni gyűlölettel.

És ezt nem szabad normalizálni.

Nem azért, mert minden Izraelt bíráló ember antiszemita lenne. Nem azért, mert egy kormánnyal vagy katonai döntéssel szemben ne lehetne jogos kritikát megfogalmazni. Hanem azért, mert amikor a zsidók biztonságáért való aggodalmat kezdik relativizálni, amikor zsidó embereket tesznek felelőssé egy másik ország kormányának döntéseiért, amikor zsidó intézményeket, üzleteket, iskolákat vagy embereket ér támadás, akkor már nem egyszerű politikai vitáról beszélünk.

A nyugat-európai nagyvárosok utcáin az elmúlt években túl sokszor jelentek meg olyan jelszavak és szimbólumok, amelyek mellett a zsidó közösségek tagjai már nem érezhetik magukat magától értetődően biztonságban. Legújabb a Franciaországi iskolai tüntetések… Persze Palesztin zászlókkal.

És itt kell megállnunk egy pillanatra.

Mert a történelemben a holokauszt nem az első zsidóellenes atrocitással kezdődött.

A folyamat jóval korábban kezdődött: szavakkal, megbélyegzéssel, kirekesztéssel, közömbösséggel.

Azzal, hogy egy társadalom egy idő után már nem minden ember életét tekintette ugyanolyan értékesnek.

Azzal, hogy a többség hozzászokott ahhoz, ami korábban még elfogadhatatlan volt. Ezért különösen fontos számunkra Cserépfalu története is.

A Groszmann család és a cserépi zsidó közösség története nem egy távoli, absztrakt történelemkönyvi fejezet. Emberek éltek ott. Dolgoztak, szerettek, gyerekeket neveltek, házakat építettek, üzleteket vezettek, részei voltak a falu életének. Aztán egyszer csak eljött az idő, amikor már nem szomszédokként, nem barátokként, hanem zsidókként tekintettek rájuk.

És amikor egy társadalom idáig jut, onnan már nagyon nehéz visszafordulni.

Ezért nem lehet azt mondani, hogy „ilyen többé nem történhet meg”. Dehogynem történhet. Az emberi természet nem változott meg annyira, hogy ezt biztosra vehessük.

A kérdés inkább az: észrevesszük-e időben a jeleket?

Amikor zsidó embereknek kell félniük attól, hogy az utcán felismerik őket. Amikor zsidó intézményeket rendőri védelem alá kell helyezni. Amikor az antiszemita összeesküvés-elméletek újra terjednek. Amikor fiatalok úgy nőnek fel, hogy a zsidókat egy politikai konfliktus kollektív felelőseinek tekintik.

Ezeket nem szabad apró, elszigetelt jelenségekként kezelni. A következő holokausztot nem akkor kell megakadályozni, amikor már elkezdődött. Akkor már késő.

Most kell kimondani, hogy egyetlen zsidó ember életének biztonsága sem lehet alku tárgya. Most kell fellépni az antiszemitizmus ellen, bárhonnan érkezik. És most kell emlékeztetni arra, amit Cserépfalu története is megtanít nekünk:

az életet addig kell védeni, amíg még van mit megvédeni.

Mert az emlékezés önmagában kevés. A múltat nem azért kell ismernünk, hogy évente egyszer megemlékezzünk róla. Hanem azért, hogy amikor újra megjelennek ugyanazok a jelek, legyen bátorságunk felismerni őket.

Németországban kevesebb, Cserépfalun több botlatókő kell

A szászországi Heidenauban a CDU és az AfD által támogatott indítvány alapján a városi tanács úgy határozott, hogy a jövőben nem helyeznek el új Stolpersteine-t a közterületeken, hasonlókat mint amelyeket két éve helyeztünk el Cserépfaluban, illetve Mezőkövesden.

A Heidenauban található öt meglévő botlatókő marad, de újabbakat már nem szeretnének. Az indoklás szerint többek között problémát jelent, hogy a járdába épített kövekre az emberek rálépnek. Tagesschau – döntés a heidenaui botlatókövekről

Pedig éppen ez az egyik oka annak, hogy a botlatókő különleges emlékhely. Nem egy alig látogatott múzeum falán van, nem egy emlékművön olvashatjuk az áldozatok nevét, hanem ott van előttünk az utcán, azon a helyen, ahol egykor egy ember élt. A járókelő egyszerűen belebotlik egy névbe, egy születési dátumba és egy tragikus történetbe. És talán egy pillanatra megáll.

2025 augusztusa botlatókövek
Groszmann Lili köve

Cserépfalun két botlatókő már őrzi azoknak az embereknek az emlékét, akik egykor ennek a falunak a lakói voltak. Az Élet Igazsága Alapítvány azonban úgy gondolja, hogy ez még nem elég. Az alapítvány minimálisan további hét botlatókő elhelyezését tervezi, hogy azoknak a cserépfalusi zsidó embereknek is legyen személyes emlékezési helyük, akiknek nevét és történetét ma már csak a kutatás, a családi emlékezet őrizheti.

A tervek szerint új botlatókövek a 2027-es Groszmann Lili Emlékséta alkalmával kerülhetnek a helyükre május 23-án. Kérjük, hogy segíts ebben, drága olvasó.

Heidenauban most úgy gondolják, öt elég. Cserépfalun mi azt mondjuk: ha még vannak nevek, amelyeket vissza kell írni a falu emlékezetébe, akkor még nincs elég botlatókő.

„nem tudom felfogni, most őket miért, miért akarták megölni?” Ilus néni emlékei 1944-ről

Ilus nénivel két éve beszélgettem, sajnos a vágást már nem élhette meg. Igen, ez egy nagyon lassú kutatás, mindent a megfelelő időben. Sajnos tavaly elhunyt a Groszmann Lilire emlékező cserépfalusi néni. 1944-ben még gyerek volt, visszaemlékezéseiben elsősorban azok maradtak meg, akiket gyerekként látott a faluban. A teljes beszélgetés is látható lesz csatornánkon.

A Groszmann családra úgy emlékezett, mint a falu egyik módosabb, kereskedéssel foglalkozó családjára. Üzletük volt, az üzlet alatt pedig pince is működött. Jó kapcsolatban voltak a falubeliekkel, emlékei szerint szép anyagokat, kendőket is hoztak a fiatalasszonyoknak.

Ilus néni
Ilus néni

A család tagjai közül különösen Lili maradt meg az emlékezetében. Lili szép kislány volt, és mivel nem tudott járni, valamilyen kiskocsiban közlekedhetett. A család mellett dolgozott Marton Klára, Ilus néni nevelőanyja, aki „nagyon dolgos asszony volt”. Mosott, főzött, és Lili gondozásában is részt vett.

A Groszmann család történetének egy különösen fontos emléke egy régi fénykép, amelyet Hannától kaptam, Groszmann Gyuri lányától. Amikor Ilus néni meglátta a képet, felismerte rajta Lilit, valamint Gyurit és a gyerekek mellett álló Klára nénit.

A Groszmannékhoz egy másik személyes emlék is kapcsolódik. Klára nénitől Ilus néni családjában megmaradt egy levesestál és egy szűrőtál, amelyek Groszmannéktól származnak, és ezek a zománcos edények mind a mai napig megvannak.

A Schwarcz családra Ilus néni még közvetlenebbül emlékezett. A házuk előtt vezetett az út, amelyen iskolába járt, ezért gyerekként gyakran látta őket. Úgy emlékszik, három gyermekük volt: Imre, Gyuri és Éva. A család szintén üzlettel foglalkozott, és Ilus néni szerint a faluban őket sem tekintették olyan embereknek, akiktől félni kellett volna. Ismerték őket, a közösség részei voltak.

Aztán elérkezett 1944.

Ilus néni konkrétan már nem emlékezett arra a pillanatra, hogyan vitték el a családokat. Arra azonban igen, hogy elhurcolták őket. A Schwarcz család Évájával kapcsolatban fontos történetet őrzött meg az emlékezete: úgy hallotta, hogy valaki meg akarta menteni a kislányt, hogy ne vigyék el. A szülők azonban nem hagyták, hogy a gyermek külön maradjon tőlük. Együtt mentek el.

Ilus néni szerint akkor már lehetett tudni, hogy azok, akiket elvisznek, komoly veszélyben vannak. A beszélgetés során úgy fogalmazott: tudták, hogy „a halálba viszik őket”. Arra azonban, hogy pontosan ki próbálta volna megmenteni Évát, már nem emlékszik.

A Groszmann család sorsáról is megmaradt benne ez a bizonytalanság. A család tagjai közül később Gyuri és édesapja, Grossmann Miklós visszatértek Cserépfalura. Ilus néni úgy tudja, hogy később eladták a Groszmann házat. A Schwarcz családról azt mondta: közülük senki nem tért vissza.

A háború utáni években Ilus néni a temetőben is találkozott a falu zsidó múltjának nyomaival. Egy barátnőjével jártak a régi temetőben, ahol olyan sírkövet láttak, amelyen zsidó név szerepelt. A kő különleges, magas sírkő volt, amely később eltűnt. Ilus néni csak találgatni tudta, mi történhetett vele; elképzelhetőnek tartotta, hogy valaki azért vitte el, mert felismerte, hogy ott egy rokona lehet eltemetve.

A visszaemlékezés végén már nemcsak a konkrét cserépfalusi családokról beszél, hanem arról a borzalomról is, amelyről később hallott. A televízióban látott képek, a Dunába lőtt zsidók története és az Auschwitzról szóló beszámolók újra és újra szembesítették azzal, hogy mi történt azokkal, akiket gyerekként még a falu utcáin látott.

Ilus néni felidézte, hogy később olyan emberrel is találkozott, aki visszatért, és beszélt arról, milyen körülmények között éltek a táborban, hogyan vitték az embereket a gázkamrákba, és milyen tömegeket hurcoltak a halálba.

Ilus néni falusi gyerekként ismerte azokat az embereket, akiket elvittek 1944-ben.

Ilus néni (1935–2025)

„Vajon ismerhettem volna?” – a 13 éves Szegedi Blanka emlékei a 13. Groszmann Lili emléksétán

A 13. Groszmann Lili-emléksétán megtörtént a csoda, akkor amikor a 13 éves Szegedi Blanka családja nevében egy közel kilencvenéves fényképet adott át nekem.

Az 1938-ban készült osztályképen Groszmann Lili és Blanka dédnagymamája, Lukács Teréz is látható, középen pedig Batta tanár úr ül az egykori 5–6. osztályos tanulók között.

A fotó, a középső sorban jobbról a harmadik Groszmann Lili.

A fénykép egy különleges barátság emlékét őrzi. Blanka elmondása szerint dédnagymamája és Lili között nagyon szoros kapcsolat alakult ki. Mivel Lili mozgássérült volt, Lili édesapja egy kis kocsit készíttetett számára, amelyen Teréz nap mint nap az iskolába húzta barátnőjét. A család emlékezete szerint a Groszmann család élelmiszerboltot működtetett a katolikus templom mellett, dédnagymamája pedig rendszeresen vitt nekik friss tejet. Groszmann úr gyakran édességgel – például süvegcukorral vagy krumplicukorral – jutalmazta a segítséget.

Blanka számára különösen fontos volt részt venni az emléksétán, hiszen gyermekkorától hallgatta nagymamája és dédnagymamája történeteit. Mint mondta, gyakran elgondolkodik azon, vajon ismerhették volna-e egymást, ha a történelem nem szakítja félbe a cserépfalui kislány életét.

A fénykép átadása mellett egy másik, generációkon át fennmaradt emléket is megosztott. Elmondása szerint egy cserépfalui asszonytól hallotta, hogy a holokausztot túlélő Groszmann György a háború után visszatért a faluba, és arról beszélt: egy katona megpróbálta kimenteni húgát, Lilit a haláltáborból, ám a kísérlet tragikus véget ért. A történet ma már inkább a helyi emlékezet része, mintsem bizonyítható történelmi tény, mégis jól mutatja, milyen mély nyomot hagyott Lili sorsa a közösségben.

2014-ben Blanka 1 éves volt amikor cserépfalu történeteit feldolgozó kutatásom, életem elért Groszmann Lilihez. Lehet ennyi idő kellett ahhoz, hogy helyben is megtörténjen a csoda. Nagyon köszönöm Blankának, és várom további történeteit, ezennel ő is része kis csapatunknak.

A fotón Blanka a sétán, a Schwartz háznál.

Lesz még poszt a 13. sétáról, a fiam is 13-as számmal játszik a focipályán, az élet egy csoda.