Groszmann György Oszkár fia Magyarországra jön

Tegnap teljesült egy álmom. Felhívott Marosi János, a Partnership2Gether egyik projektjének felelőse, hogy Yehuda Grossmann, Groszmann Miklós unokája áprilisban Magyarországra jön. És megkérdezte mi lenne ha csatlakoznék a találkozóhoz. Majdnem leszédültem a székről, ami nem igaz, mert álltam, de frankón elérzékenyültem. Főleg a telefon után.

Többször volt már olyan, hogy a kutatási naplót olvasva jelentkeztek segítők, adtak információkat, de hogy egy Cserépfaluból elhurcolt, a borzalmakat, Auschwitzot túlélt ember leszármazottja jelentkezzen, ilyen még nem volt. Leírhatatlan érzés. Álmodtam róla, de ez persze nem annyira lényeges.

Cserépfaluból két családot vittek el 1944-ben, a tíz főből ketten élték túl a borzalmakat, Groszmann Miklós és fia, György. Másik két gyermekét, a 18 éves Lilit és a 8 éves Pált megölték a nácik 1944-ben, ugyancsak megölték a feleségét Groszmann Miklósnét, akit Spernáth Kornélia néven anyakönyveztek.

Miklós visszatért a faluba, majd Budapestre költözött. Anno Klára néni is említette az interjúban. Györgyöt illegális bevándorlásért letartóztatták az akkori brit mandátum alatt lévő Palesztinában, ahová egy hajón érkezett többedmagával, onnan ciprusi gyűjtőtáborba szállították, majd  1948 júniusában érkezett Izraelbe, az akkor már létező Izrael Állam területére.

János azt mondta a telefonba, hogy György hamar meghalt, ezért is kevés infója van a fiának, ebben is majd segíteni fogunk, hogy minél többet megtudjon ő is, és mi is. Viszont az nagyon új információ, hogy Yehuda Grossmann szerint Miklós is kivándorolt Izraelbe. Klári néni, a szembeszomszéd nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor jött vissza egy hölggyel Miklós, a háború után 5-6 évvel később is lehetett. Az biztos, hogy 1972-ben halt meg Budapesten. Meg fogjuk tudni, hogy mi történt.

Mert nem élhetünk tudatlanságban.

György sorsáról már 10 éve tudunk, anno még István írt a nagykövetségnek, hogy szeretnénk felvenni a kapcsolatot hozzátartozóval, de az mint rengeteg kutatási szál, ez is elült. Egy Hetek interjúban is beszélnek egy munkaszolgálatos Groszmann Györgyről, aki megszökött a vonatról, de nem ő a mi Györgyünk.

Groszmann György a washingtoni Holokauszt Múzeum túlélői adatbázisában szerepel, és egy kétoldalas dokumentumot is ki lehet kérni róla, ezt meg is tettük, engedélyt még nem kaptunk a közlésre, amelyet az izraeli levéltártól várunk. Reméljük megadják.

A dokumentumra Gyorg Grossman néven írták fel, stimmel az apja neve, az édesanyja vezetékneve és a születési dátuma is. A születési helye Mesecevos, ami tán Mezőkövesd lehet. 1946. jólius 27-én ért az országba. 168 centi magas volt, zsidó a vallása és földműves a foglalkozása. (Groszmannéknak sok földje volt). Fotó nem készült róla, jó fizikai állapotban volt.

Groszmann György Oszkár cserépi anyakönyvbe írt születési bejegyzésének részletéről van dokumentumunk:

És most a fiával fogunk találkozni. Az élet ilyen.

Auschwitzi koncentrációs tábor II.

Ott hagytam abba a múlt héten, hogy a most múzeumként üzemelő Auschwitz I. tábor bejáratán, a filmekben tévesen kulisszázott Arbeit Macht Frei felirat alatt nem masíroztak a zsidók, ott manapság a turisták bandukolnak iszonyat nagy számban. Viszont rengeteg zsidó érkezett Auschwitz-Birkenauba 1941 és 1944 között, abba a hatalmas táborba, mely ma még nem múzeum.

Az Auschwitz II. egy nagy zsidó temető.

Az egész temető, annyira hatalmas, hogy oda egy nap nem elég. Majdnem három órát voltam ott, a mobilom szerint 6 km-t sétáltam. Iszonyú hideg volt, bár sütött a nap.

Az egész holokausztot, mint olyant, itt, ezen a helyen lehet csak értelmezni. A sínek mellett, a drót mellett, a kémények alatt, a nyírfaligetes pocsolya mellett. Mindenhol Auschwitzban.

A szemem, a lábam, az egész testem különböző érzékelői olyan mennyiségben és olyan sebességgel adták az agyamnak az infókat, hogy az elképesztő. Az agyam pedig nem tudott ezekre válaszolni, nem indította be az izzadást, a vörösödést, a gyomrot. Nem indultak meg a könnycsatornák sem. Leblokkoltam. Csak mentem és mentem és mentem, és az iszonyat csöndben ott volt a nagy semmi. A zöld fűben, a kék égen. Az üresség.

Most, mikor írom kicsit lúdbőrözök, de egy számítógép előtt ülve, a meleg szobában ennyi telik csak a szervezetemtől.

Felesleges próbálkozni szobrokkal, versekkel, kiállításokkal, unalmas klisékkel telenyomott, kommerszen megdíszletezett, „tíz kilót kell fogynia szereplőnek” típusú filmekkel. Ahol persze legyen mindig egy túlélő, mert az fontos. Felesleges dokumentumfilmekkel próbálkozni, hogy bemutassák ezt a szörnyűséget.

Több mint egymillió embert öltek meg itt a nácik. Amikor ideértek az oroszok 1945 januárjában, hétezer embert találtak élve. Itt ezen a helyen van a holokauszt, nincs máshol. Itt van az aljassá vált emberiség durva bizonyítéka.

Auschwitzban is vannak zavaró tényezők, itt is vannak turisták és csoportok, itt is újítanak fel állagmegóvási szempontból barakkokat, hogy megmaradjanak az utókornak. De mégis a tábor 90 százaléka úgy van hagyva, ahogy 1945-ben leléptek a gyáva nácik, miután felgyújtották és felrobbantották majdnem az egészet.

Az emlékmű a legzavaróbb az egészben a bejárattól átellenben, az egyáltalán nem illik oda. De emlékmű, az nyilván kell.

Kellett persze egy vonatszerelvény-installáció is, mely múzeumpedagógiailag is fontos hely, biztos valaki már csinált olyan képet egy drónról, ami ugyanúgy mutatja a nagy turistatömeget mint 44-ben, amikor érkeztek a transzportok a sínek közé.


Jelenlegi tudásunk alapján majdnem negyven cserépit vagy cserépi születésű zsidót hoztak ide a mezőkövesdi és a miskolci gettón keresztül. Voltak, akik túlélték, de többségük itt halt meg Auschwitzban.

Legyen lelkük bekötve az élők kötelékébe.

És akkor itt vannak a képeim. 85 db. Klikkre nagyul, nyilakkal lapozható. Sorban hagytam, ahogy mentem végig a táboron. Nem írom le, hogy mik vannak a képeken. Sok mindent kihagytam, mert egy idő után az agyam feladta. Nagyon elkezdtem fázni 2017. február 25-én délután három óra körül.

Vissza fogok jönni.

 

VIDEÓ

Auschwitzi koncentrációs tábor I.

Nehéz ezt elkezdeni. Arra is gondoltam, hogy csak simán kiteszem a képeket Auschwitzról.

De mégis le kell írnom.

Múlt héten szombaton, 2017. február 25-én reggel nyolc órától délután 15 óráig az egykori Auschwitz I. és az Auschwitz II. nevű táborok helyén kialakított múzeumokban voltam. 59 képet választottam ki az első táborból, van szöveg is, de át lehet scrollozni a képekért lefelé.

Kb. 20 éve voltam a Wewelsburg melletti kisebb koncentrációs tábor helyén/mellett kialakított múzeumban. Mihez képes kisebb persze.

Egyetemi csoport tagjaként népfőiskolákat nézegettünk, aztán kikapcsolódásként (!?) megnéztük a holokauszt-múzeumot. Egy helyes szőke csaj mosolyogva, kedvesen mesélte el, hogy mi történt, hogyan történt a negyvenes években.

Ilyen installáció balra, halál jobbra, kis aranyos makett előttünk, emberbőrből készített székre kérem ne üljenek rá…

Paderborn mellett kinéztek a nácik egy nagy erődítményt maguknak, hogy majd ott lesz valami óriási központjuk, mellé raktak egy kis tábort, ahol öldösték kedvükre az embereket.

Most olvasom, hogy egy SS-múzeum is lett azon a helyen azóta.

Egyszerűen nem állt össze bennem húsz éve ez a múzeumpedagógia.

Majd tíz évre rá voltunk Katowicében egy lengyel-magyar focimeccsen. Irtózatosan sokat ittam, majd a barátaim kitalálták, hogy visszafelé menjünk be Auschwitzba. Dehogy is. Másnaposan nézzem meg Auschwitzot? “Ha már ott vagyok, akkor beugrok Auschwitzba típusú” sztori?

Nem.

Budapesten is több kiállításon voltam, három éve a Yad Vashemben már be se mentem be kiállítótérbe. Ezt az egészet nem lehet megmúzeumkodni.

Azt szeretem a kutatásunkban, hogy nem véleményezünk, hanem megmutatunk mindent úgy, ahogy van. Persze ez nem igaz, mert többször emocionálunk, például amikor temetőre építenek egy lakóparkot. Igyekszünk jól leellenőrött, primer infókat megosztani. Mi történt, mikor és hol. Nehéz érzelmek nélkül megírni és közzétenni a cserépkörnyéki zsidóság történetét. Próbálkozunk. Az internet erre kiváló eszköz.

Szóval ezért is félek a holokausztmúzeumoktól. Féltem Auschwitztól. Egy/több múzeológus által fontosnak tartott képrészlet, adatsor, klasszul megkreatívkodott installáció fog majd vezetni engem? Egy helyreállított, berendezett, újrafestett, megkreált építményt fogok nézegetni kordonok között? Valóban több lesz, mint a neten fellelhető millió fotó és szöveg?

Év elején úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, elmegyek Auschwitzba. Hátha ezt a múzeumosdi koncepciót sutba dobhatom Auschwitzban, azon a helyen, ahol elképesztő szervezettséggel öltek meg rengeteg zsidót, cigányt, hadifoglyot, szemüvegest és még sokféle embert.

Cserépiek temetője is ez a hely. Úgy tudtam, hogy Groszmann Lilit is itt ölték meg, de a kutatás jelenlegi tudása szerint elvitték Auschwitzból Lilit 1944-ben.

A reggeli nyitásra, nyolc órakor ott voltam az auschwitzi múzeum bejáratánál. Direkt reggel akartam menni, hogy ne zavarjanak nagyon a turisták. A kapu előtt a nagyobb táskát le kellett tenni a megőrzőbe, majd következett a reptéri szintű átvizsgálás, meg kellett mondani, hogy honnan érkeztem, majd egy nulla zlotyis jegy megvétele után léphettem be az őrök szigorú tekintetével a múzeumba.

A tábor a monarchia idején épült katonai kaszárnya, mely nagyon megtetszett a náciknak. Először lengyeleket, aztán orosz hadifoglyokat őriztek és gyilkoltak. A foglyokon próbálták ki a gázzal ölést, az első gázkamrát is itt tesztelték. Auschwitz I-ben volt a táborok adminisztrációja is. Innen 3 km-re van a kettes tábor, Oświęcim nevű lengyel város egyik részéből elzavarták a lakosokat, és felépítették a legnagyobb gyilkolótábort. Na de vissza az Arbeit Macht Frei feliratú kapuval könnyen azonosítható táborra.


Szóval ez az egyes tábor ma múzeum.

A holokauszt-múzeumok szokásos hatásvadász elemeit kivétel nélkül bemutatják, helyreállított gázkamra is van, egy csomó levágott hajat lehet nézegetni, rengeteg cipő áll nagy halomban, az elején természetesen egy kisgyermek cipőjével. Fogkefék és bőröndök termei az egykori barakkokban kialakított helyeken. Országok szerint is láthatók a múzeumok, a magyarban voltam.

Annál nagyobb “hatásvadászabbságot” nehezen lehet elképzelni, mint a tárlat utolsó jelenete. Fordítva kezdtem a megtekintést, így a záró sorozatot láttam meg először. A képen egy mosolygó magyar zsidó hölgy ruhában látható a pasijával, mellette lévő nagyképen egyedül csontsoványan meztelenül egy kórházban. Akkor és most.

Ennél már csak az lehetne durvább, ha a képen egy nagy asztalnál tortázó gyermeksereg lenne a háború előtt, majd egy tömegsírban ugyanazok. A magyar térben nyomasztó zene szól, hogy még jobban átélhesse az egyszeri turista.

Amúgy nagyon nehéz egyedül lenni a múzeumban, mert mindenhol a turisták nyomkojdák a telefonjukat, tabletjülket és a többi.

Még mielőtt teljesen átmennék zsörtölődőbe, abba is hagyom.

Csalódás volt Auschwitz I.

Amikor odaértem, még esett a hó, majd kisütött a nap. Persze, tudom a képeim is hatásvadászok, igyekeztem azért nem nagyon túltolni. Talán sikerült. Színek nincsenek.

A képek jönnek egymás után, ha rámész az egérrel a képre, akkor kinagyíthatod, vagy lapozhatsz is a nyilakkal.

A barakkokban kialakított terekben alig fotóztam.

Itt próbálták ki először a gyilkos gázt. Helyreállították, mert múzeum.

És az összes többi felvétel.

Egy múzeumban voltam, semmilyen új hatás nem ért, majdnem ugyanazt éreztem, mint húsz éve. Nagyon nehéz a holokausztot bemutatni, és a múzeum, mint műfaj, erre alkalmatlan.

Bánatosan bandukoltam ki az 1-es táborból, aztán az ingyenes busszal megérkeztem a 3 km-re lévő Auschwitz-Birkenau nevű, a filmekből a vonatos megérkezési jelenettel azonosítható táborba.

Az egy másik poszt lesz.

Az nem múzeum még.

Az maga az élet.

Jungreiss Izidor

A Magyar Távirati Iroda százéves hírei is kereshetők az interneten. Kiválasztottam egy 1936-os hírt. Farkas István református püspök egyházi körútján Mezőkövesden is megállt. Majd Cserépfaluban is.

Ilyeneket mondott a püspök:

Szeretném lelketekbe átönte­ni azt a tüzet, amit idehoztam, belétek sugározni azt a gondolatot, hogy ki-ki szeresse a maga vallását, de szeresse egymásban a magyart, a testvért is, mert addig, amig nincs egyetértés, hiába sóhajtozunk boldogabb világ után. Egy nemzet, melyet megaláztak és levertek, még feltámadhat, de ha öngyilkosságot követ el, márpedig a gyűlölködés, visszavonás, az öngyilkossággal egyenlő, akkor nem támad föl soha.

Mezőkövesd előljárói mellett részt vett a megbeszélésen Jungreiss Izidor, a hitközség főrabbija is.

Az 1929-es Magyar Zsidó Lexikonban olvashatunk a mezőkövesdi hitközségről történetéről:

Magyar Zsidó Lexikon 1929

A hitközség mai vezetősége: Jungreiss Izidor főrabbi, Plattner József elnök, Spitz Salamon alelnök, Weiszenstein József jegyző, ifj. Schwarc Hermann ellenőr, Kohn Lajos gondnok, Adler Péter és Roth Károly számvizsgálók és Weisz Jakab tollnok.

A Magyar Országos Tudósító a püspök szavaira koncentrált, nem írta le, hogy a főrabbi mit mondott a püspöknek. Csak a választ közölte az 1936-os híradás:

válaszul Farkas püspök azt mondotta, hogy az Ószövetség népére ő mindig azzal a tudattal tekint, hogy előkészítői, úttörői voltak az ujtestamentumi kijelentésnek. Fáj­dalmasan látja, – úgymond – hogy Németországban vannak, akik az Ótesta­mentumot meg akarják tagadni, – mi nem gondolkozhatunk igy. Viszont azt kivánjuk a zsidóságtól, hogy önzetlenül és fenntartás nélkül imádkozzanak és dolgozzanak a boldogabb magyar holnapért, mert őszinte megbecsültetésre csak igy számithatnak.

Mire gondolhatott a püspök?

Talán arra, hogy a 19. század második felétől a zsidóság eltávolodott az ószövetségi hittől? A Mózes öt könyvére épülő Talmudra gondolhatott? Vagy egész egyszerűen a németek fasizálódása lényeg? Asszimilációra lesz szükségük a magyaroknak? 1936-ban vagyunk, az 1920-as numerus clausus után, Németországban már tombol a zsidóüldözés, a harmincas évektől kitiltják őket bizonyos munkahelyekről, 1935-ben a nürnbergi törvények már megfosztják a német zsidókat az állampolgárságuktól is. Arra célozhatott a püspök, hogy nem biztos, hogy meg tudják tartani a hitüket a zsidók? De azért dolgozzanak a boldogabb magyar holnapért?

Így nézett ki az Magyar Országos Tudósító írógéppel írt híre a mezőkövesdi látogatásról:

Magyar Országos Tudósító 1935. október 15.

Jungreiss Izidor 70 éves volt 1944-ben. A Braham-könyvben Jungreisz Andort nevezik meg a mezőkövesdi gettó rendjére felügyelő zsidó tanács egyik tagjának, a fia lehetett az említett rabbi?

Az emléklapja szerint 1944. június 16-án ölték meg a nácik Auschwitzban.


YAD VASHEM JUNGREISS IZIDOR

1000 magyar zsidó nő

Cserépfalvi Imre testvérét Elzát Auschwitzban 1944 őszén kiszelektálták 999 magyar zsidó nőtársával együtt, és Hessisch-Lichtenauba, az ottani lőszergyárba vitték dolgozni. István talált egy tábori jelentést 1945 márciusából, rajta Cserépfalvi Elza (Else) az orvos csapat tagjaként szerepelt, fogorvos volt.

Mutatom a jelentés részletét:

Cserépfalvi Elza a lichtenaui tábori jelentésben. 1945.03.20
Abschrift Hessisch Lichtenau, den. 20. Marz 1945

Ez a jelentés is megér egy posztot, de ez még nem az az írás.

Utánanéztem az ezres listának. Németül olvasható egy kiváló munka a táborról. Dieter Vaupel diákjaival kutatócsoportot alakított a nyolcvanas években ott Hessisch-Lichtenauban és elkezdték feldolgozni az információkat. Nála találtam a poszt dokumentumait. Vaupel túlélőkkel is beszélgetett, sőt 1988-ban Budapestre is eljött. A Pest Megyei Hírlap beszámolója:

Pest Megyei Hírlap, 1988. június 6. 32. évf. 134. sz. – Hungaricana

Már írtunk a markleebergi tábor kapcsán a női munkavégzésről. Kellett a háborúba a sok lőszer, ezek előállítását a koncentrációs táborokból kiszelektált és dolgozni képes lányokkal, asszonyokkal végeztették.

„A koncentrációs táborok foglyait 1942. augusztus–szeptembertől foglalkoztatta a nemét ipar. Ez a fegyverkezési minisztérium nyomására történt, hogy az ipari üzemek képesek legyenek az általa föladott megrendelések maradéktalan teljesítésére… Az egyes üzemek által munkába állítottak száma meglehetősen eltérő volt. De 500-nál kevesebb koncentrációs táborbeli fogoly foglalkoztatása nem volt kifizetődő… A bevetés csúcspontján mintegy 500 ezer táborlakót alkalmazott a német ipar.”

Olvass tovább: Karl Sommer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatálának vezetőhelyettese vallomása a nürnbergi perben.

1944. szeptemberében 1000 nőt kiválasztottak Auschwitzban és szeptember 19-én és 20-án Lichtenauba vitték őket.

Mutatom az eredeti feljegyzés egyik oldalát a transzportokról.

Feljegyzés a lichtenaui transzportokról – Auschwitz Levéltár

Így néz ki a lista egyik oldala, rajta a cserépi Groszmann Erzsébet középtájon.

Auschwitz Lichtenau transzport listája 1944.09.19. – Auschwitz Levéltár

Az USHMM oldalán megtalálható elektronikusan az ezer magyar zsidó nőt tartalmazó felsorolás, Innen tölthető le a gépelt lista másolata.

Ezer nő dolgozott itt három műszakban, éjjel-nappal. Reggel hattól tizennégy óráig, tizennégytől huszonkét óráig és este tíztől reggel hatig — ez volt a legutálatosabb, mert nagyon nehezen szokja meg az ember az éjszakai munkát. És oda el is kellett jutni, messze volt, vonattal mentünk. Aknákat töltöttünk, amelyek százhúsz milliméteres aknavetőkbe valók voltak. Ez a legvastagabb, tizenkét centiméter, kábé nyolcvan centiméter magas, öntöttvasból készült, üresen is dög nehéz volt, hát még megtöltve! A TNT, amit az aknába tettünk, nagyon mérgező anyag, és olyan erős, hogy egy maroknyitól egy egész ház a levegőbe repül. Néhány hónappal előttünk egy iszonyatos robbanás következtében több száz ember elpusztult. Mialatt mi ott voltunk, szerencsére nem történt ilyesmi.

Olvass tovább a Centropa oldalán a lőszergyárról

Dolgozó nők a lichtenaui lőszergyárban – Dieter Vaufel

Az egyik túlélő beszámolója:

„… Szadistákból, goromba emberekből állt össze az SS-őrszemélyzet az ugyancsak SS-felügyelőnőkkel együtt; minden alkalmat megragadtak, hogy kínozhassanak, verhessenek, mocskoljanak bennünket. Azon versenyeztek, hogy melyikük tud gorombább és embertelenebb lenni… 1944 októberében ismeretlen SS-ek jöttek a táborunkba, és a helyi SS-őrséggel és SS-felügyelőnőkkel közösen a legelesettebbeket kiszedték a betegeknek elkerített részlegből, és a lerolmott állapotú, de még munkaképes társaink közül is sokat kiemeltek. Összesen. 206 lányt és asszonyt szelektáltak, majd likvidáltak…” Olvass tovább

1944. október 31-én visszaküldtek a lichtenaui gyárból 206 zsidó nőt Auschwitzba, mert nem volt szükség ennyi emberre.

Így néz ki egy oldal a 206-os listáról, rögtön az elején a mezőkövesdi Adler Teréz:


Lichtenau Auschwitz transzport listája 1944.10.31. – Auschwitz Levéltár

Innen tölthető le a 206 nevet soroló lista másolata.

Kutatási területünkről 17 nevet találtunk, közülük négy nőt küldtek vissza Auschwitzba 1944. október végén. Szerepel a listában az oklándi Nagy Teréz is, Ő Cserépfalu testvérfalujából származott.

Adler Teréz és Fleischer Éva szerepelenk a mezőkövesdi zsidó hitközség áldozatinak a listáján.
A lichtenuaban maradtak jelentős része, köztük a cserépi Groszmann Erzsébet és Cserépfalvi Elza is túlélte a holokausztot.

Fogolyszám, név, születési hely, időpont és foglalkozás szerepel a listánkban. Kiemeltem azokat, akik rajta voltak a 206-os listán.

20004 Adler Teréz Mezőkövesd 1904.06.18.
20069 Bodnár Magda Mezőkövesd 1915.02.12. háztartásbeli
20136 Cserépfalvi Elza Cserépfalva 1900.02.28. fogorvos
20249 Fischer Elisabeth Mezőkövesd 1904.04.03.
20213 Fleischer Éva Noszvaj 1927.06.20.
20286 Gelbstein Margit Egerfarmos 1915.09.01.
20300 Groszmann Erzsébet Cserépfalu 1912.12.17. varrónő
20384 Jakabovics irén Mezőkövesd 1920.05.22.
20484 Kupferstein Erzsébet Mezőkövesd 1909.06.12. kötőnő
20518 Löwinger Hedwig Mezőkeresztes 1923.09.30.
20519 Löwinger Margit Ábrány 1932.06.08.
20612 Nagy Teréz Oklánd 1912.01.02. tanár
20686 Roth Margit Novaj 1923.01.15.
20730 Rubinsteni Magda Mezőkövesd 1921.10.06. varrónő
20736 Schwarz Lívia Mezőkövesd 1920.07.14. varrónő
20735 Schwarz Klára Mezőkövesd 1918.10.28.
20875 Waller Edit Mezőkövesd 1925.11.05. órás
20876 Waller Vera Mezőkövesd 1927.05.23. varrónő

A gyár 1945 márciusáig működött, Vaupel a kutatásában azt írja, hogy a táborban maradt rabokat méreginjekciókkal akarták kivégezni a nácik, de az ottani patikus megsemmisítette a mérgeit és elmenkült a megtorlás elől. Egy újabb beszámoló is megerősíti a történetet.

Meddig tartott?
45 márciusáig, márciusban már nem mentünk fel a gyárba dolgozni. Eleinte meg akartak mérgezni minket a katonák, kértek is mérget a városban élő patikustól, de másnap reggelre az eltűnt a családjával együtt, így nem sikerült a tervük.
Március közepén csíkos ruhát adtak ránk és vonatra tettek bennünket, majd Lipcsébe mentünk. Március 29-től kezdve egy három hétig tartó menetelés kezdődött. Többször éríntettük Drezdát, Lipcsét és az Elbát.
Ez amiatt volt, hogy a kísérőink a nyugatiaknak akarták megadni magukat, így nekünk is velük kellett mennünk. El nem engedhettek minket, mert rájuk voltunk bízva. Megállni nem lehetett, aki leguggolt elvégezni a dolgát, lelőtték, aki lehajolt enni, lelőtték, minden eltűnt emberért öt másik embert lőttek le. Én is az út széléről felszedett növényeken éltem.
Egy nap Wurzenben a barátnőim rábeszéltek, hogy szökjünk meg, nehezen akartam belemenni, de meggyőztek. Egy disznóólba bújtunk meg, de itt dialét kaptam, ebből napok alatt tudtam csak felépülni.
Néhány nappal később francia katonák értek oda a településre, a németek addigra már teljesen eltűntek. Április 26-án ért véget számomra a háború, a bevonuló franciákhoz költöztünk egy kaszárnyába, ott erősödtem fel újból. Olvass tovább

Az írást a Facebokon is kommentálhatod: