Ott hagytam abba a múlt héten, hogy a most múzeumként üzemelő Auschwitz I. tábor bejáratán, a filmekben tévesen kulisszázott Arbeit Macht Frei felirat alatt nem masíroztak a zsidók, ott manapság a turisták bandukolnak iszonyat nagy számban. Viszont rengeteg zsidó érkezett Auschwitz-Birkenauba 1941 és 1944 között, abba a hatalmas táborba, mely ma még nem múzeum.
Az Auschwitz II. egy nagy zsidó temető.
Az egész temető, annyira hatalmas, hogy oda egy nap nem elég. Majdnem három órát voltam ott, a mobilom szerint 6 km-t sétáltam. Iszonyú hideg volt, bár sütött a nap.
Az egész holokausztot, mint olyant, itt, ezen a helyen lehet csak értelmezni. A sínek mellett, a drót mellett, a kémények alatt, a nyírfaligetes pocsolya mellett. Mindenhol Auschwitzban.
A szemem, a lábam, az egész testem különböző érzékelői olyan mennyiségben és olyan sebességgel adták az agyamnak az infókat, hogy az elképesztő. Az agyam pedig nem tudott ezekre válaszolni, nem indította be az izzadást, a vörösödést, a gyomrot. Nem indultak meg a könnycsatornák sem. Leblokkoltam. Csak mentem és mentem és mentem, és az iszonyat csöndben ott volt a nagy semmi. A zöld fűben, a kék égen. Az üresség.
Most, mikor írom kicsit lúdbőrözök, de egy számítógép előtt ülve, a meleg szobában ennyi telik csak a szervezetemtől.
Felesleges próbálkozni szobrokkal, versekkel, kiállításokkal, unalmas klisékkel telenyomott, kommerszen megdíszletezett, „tíz kilót kell fogynia szereplőnek” típusú filmekkel. Ahol persze legyen mindig egy túlélő, mert az fontos. Felesleges dokumentumfilmekkel próbálkozni, hogy bemutassák ezt a szörnyűséget.
Több mint egymillió embert öltek meg itt a nácik. Amikor ideértek az oroszok 1945 januárjában, hétezer embert találtak élve. Itt ezen a helyen van a holokauszt, nincs máshol. Itt van az aljassá vált emberiség durva bizonyítéka.
Auschwitzban is vannak zavaró tényezők, itt is vannak turisták és csoportok, itt is újítanak fel állagmegóvási szempontból barakkokat, hogy megmaradjanak az utókornak. De mégis a tábor 90 százaléka úgy van hagyva, ahogy 1945-ben leléptek a gyáva nácik, miután felgyújtották és felrobbantották majdnem az egészet.
Az emlékmű a legzavaróbb az egészben a bejárattól átellenben, az egyáltalán nem illik oda. De emlékmű, az nyilván kell.
Kellett persze egy vonatszerelvény-installáció is, mely múzeumpedagógiailag is fontos hely, biztos valaki már csinált olyan képet egy drónról, ami ugyanúgy mutatja a nagy turistatömeget mint 44-ben, amikor érkeztek a transzportok a sínek közé.
Jelenlegi tudásunk alapján majdnem negyven cserépit vagy cserépi születésű zsidót hoztak ide a mezőkövesdi és a miskolci gettón keresztül. Voltak, akik túlélték, de többségük itt halt meg Auschwitzban.
Legyen lelkük bekötve az élők kötelékébe.
És akkor itt vannak a képeim. 85 db. Klikkre nagyul, nyilakkal lapozható. Sorban hagytam, ahogy mentem végig a táboron. Nem írom le, hogy mik vannak a képeken. Sok mindent kihagytam, mert egy idő után az agyam feladta. Nagyon elkezdtem fázni 2017. február 25-én délután három óra körül.
Vissza fogok jönni.
VIDEÓ
| A 18. SZÁZAD VÉGÉN LÉTREJÖTT, ÉS NYOLCVAN ÉVVEL EZELŐTT MÉG MINTEGY EZERFŐS MEZŐKÖVESD-KÖRNYÉKBÉLI IZRAELITA HITKÖZSÉG EGYKOR FONTOS RÉSZE VOLT A KÖRNYÉK GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS KULTURÁLIS ÉLETÉNEK. MÁRA AZONBAN MEGSZŰNT.
Balázs István és Tóth Péter kutatása KÖSZÖNJÜK SZÉPEN TÁMOGATÁSOD! AZ ÉLET IGAZSÁGA ALAPÍTVÁNY Magnet Bank: 16200106-11703013 SWIFT CODE: HBWEHUHB Thank you for your donation! IBAN: HU65 1620 0106 1170 3013 0000 0000 Támogatást PAYPALON is fogadunk. A kutatás kommentálható a Facebookon, leveled várjuk az toth.peterKUKACliligro.hu címen. |