A szászországi Heidenauban a CDU és az AfD által támogatott indítvány alapján a városi tanács úgy határozott, hogy a jövőben nem helyeznek el új Stolpersteine-t a közterületeken, hasonlókat mint amelyeket két éve helyeztünk el Cserépfaluban, illetve Mezőkövesden.
A Heidenauban található öt meglévő botlatókő marad, de újabbakat már nem szeretnének. Az indoklás szerint többek között problémát jelent, hogy a járdába épített kövekre az emberek rálépnek. Tagesschau – döntés a heidenaui botlatókövekről
Pedig éppen ez az egyik oka annak, hogy a botlatókő különleges emlékhely. Nem egy alig látogatott múzeum falán van, nem egy emlékművön olvashatjuk az áldozatok nevét, hanem ott van előttünk az utcán, azon a helyen, ahol egykor egy ember élt. A járókelő egyszerűen belebotlik egy névbe, egy születési dátumba és egy tragikus történetbe. És talán egy pillanatra megáll.
Groszmann Lili köve
Cserépfalun két botlatókő már őrzi azoknak az embereknek az emlékét, akik egykor ennek a falunak a lakói voltak. Az Élet Igazsága Alapítvány azonban úgy gondolja, hogy ez még nem elég. Az alapítvány minimálisan további hét botlatókő elhelyezését tervezi, hogy azoknak a cserépfalusi zsidó embereknek is legyen személyes emlékezési helyük, akiknek nevét és történetét ma már csak a kutatás, a családi emlékezet őrizheti.
Heidenauban most úgy gondolják, öt elég. Cserépfalun mi azt mondjuk: ha még vannak nevek, amelyeket vissza kell írni a falu emlékezetébe, akkor még nincs elég botlatókő.
Ilus nénivel két éve beszélgettem, sajnos a vágást már nem élhette meg. Igen, ez egy nagyon lassú kutatás, mindent a megfelelő időben. Sajnos tavaly elhunyt a Groszmann Lilire emlékező cserépfalusi néni. 1944-ben még gyerek volt, visszaemlékezéseiben elsősorban azok maradtak meg, akiket gyerekként látott a faluban. A teljes beszélgetés is látható lesz csatornánkon.
A Groszmann családra úgy emlékezett, mint a falu egyik módosabb, kereskedéssel foglalkozó családjára. Üzletük volt, az üzlet alatt pedig pince is működött. Jó kapcsolatban voltak a falubeliekkel, emlékei szerint szép anyagokat, kendőket is hoztak a fiatalasszonyoknak.
Ilus néni
A család tagjai közül különösen Lili maradt meg az emlékezetében. Lili szép kislány volt, és mivel nem tudott járni, valamilyen kiskocsiban közlekedhetett. A család mellett dolgozott Marton Klára, Ilus néni nevelőanyja, aki „nagyon dolgos asszony volt”. Mosott, főzött, és Lili gondozásában is részt vett.
A Groszmann család történetének egy különösen fontos emléke egy régi fénykép, amelyet Hannától kaptam, Groszmann Gyuri lányától. Amikor Ilus néni meglátta a képet, felismerte rajta Lilit, valamint Gyurit és a gyerekek mellett álló Klára nénit.
A Groszmannékhoz egy másik személyes emlék is kapcsolódik. Klára nénitől Ilus néni családjában megmaradt egy levesestál és egy szűrőtál, amelyek Groszmannéktól származnak, és ezek a zománcos edények mind a mai napig megvannak.
A Schwarcz családra Ilus néni még közvetlenebbül emlékezett. A házuk előtt vezetett az út, amelyen iskolába járt, ezért gyerekként gyakran látta őket. Úgy emlékszik, három gyermekük volt: Imre, Gyuri és Éva. A család szintén üzlettel foglalkozott, és Ilus néni szerint a faluban őket sem tekintették olyan embereknek, akiktől félni kellett volna. Ismerték őket, a közösség részei voltak.
Aztán elérkezett 1944.
Ilus néni konkrétan már nem emlékezett arra a pillanatra, hogyan vitték el a családokat. Arra azonban igen, hogy elhurcolták őket. A Schwarcz család Évájával kapcsolatban fontos történetet őrzött meg az emlékezete: úgy hallotta, hogy valaki meg akarta menteni a kislányt, hogy ne vigyék el. A szülők azonban nem hagyták, hogy a gyermek külön maradjon tőlük. Együtt mentek el.
Ilus néni szerint akkor már lehetett tudni, hogy azok, akiket elvisznek, komoly veszélyben vannak. A beszélgetés során úgy fogalmazott: tudták, hogy „a halálba viszik őket”. Arra azonban, hogy pontosan ki próbálta volna megmenteni Évát, már nem emlékszik.
A Groszmann család sorsáról is megmaradt benne ez a bizonytalanság. A család tagjai közül később Gyuri és édesapja, Grossmann Miklós visszatértek Cserépfalura. Ilus néni úgy tudja, hogy később eladták a Groszmann házat. A Schwarcz családról azt mondta: közülük senki nem tért vissza.
A háború utáni években Ilus néni a temetőben is találkozott a falu zsidó múltjának nyomaival. Egy barátnőjével jártak a régi temetőben, ahol olyan sírkövet láttak, amelyen zsidó név szerepelt. A kő különleges, magas sírkő volt, amely később eltűnt. Ilus néni csak találgatni tudta, mi történhetett vele; elképzelhetőnek tartotta, hogy valaki azért vitte el, mert felismerte, hogy ott egy rokona lehet eltemetve.
A visszaemlékezés végén már nemcsak a konkrét cserépfalusi családokról beszél, hanem arról a borzalomról is, amelyről később hallott. A televízióban látott képek, a Dunába lőtt zsidók története és az Auschwitzról szóló beszámolók újra és újra szembesítették azzal, hogy mi történt azokkal, akiket gyerekként még a falu utcáin látott.
Ilus néni felidézte, hogy később olyan emberrel is találkozott, aki visszatért, és beszélt arról, milyen körülmények között éltek a táborban, hogyan vitték az embereket a gázkamrákba, és milyen tömegeket hurcoltak a halálba.
Ilus néni falusi gyerekként ismerte azokat az embereket, akiket elvittek 1944-ben.
